Ruby:

Kedves Lily!

Pont egy hét telt el az előző levelem óta, de még mindig ugyanúgy hiányzol, mint amikor június 22-én papírra vetettem első soraimat Hozzád.

Rengeteget gondolok Rád, és a „közös” emlékeinkre. Eszembe jutott annyi, de annyi dolog. Főleg Te. Egy-egy arcvonásod, gesztusod, mozdulatod. Mindet megjegyeztem. Már kiismerlek, talán jobban is, mint saját magamat.

Az írásodat ezer másik közül is felismerném, mint ahogy a sziluettedet, a járásodat. Még a kedvenc megjegyzéseidet is fejből tudom.

Tudom, hogy a kedvenc virágod a fehér liliom, ami illik is hozzád, és a nevedhez. Amikor másodikban megbetegedtél, küldtem Neked a gyengélkedőre egy hatalmas csokorral, de nem mertem odaírni a nevemet egy kártyára, mert féltem, visszaküldenéd.

Tudom, hogy a kedvenc csokid az epres töltelékes tej csoki, ezért egy nagy dobozzal küldtem Neked belőle ugyanebben az évben Valentin-napra. De féltem személyesen odaadni neked, nehogy hozzám vágd.

Egy idő után már nem tűnt olyan jó poénnak, ha dühöngve üvöltöztél velem. Már nem esett olyan jól. Olyan volt, mintha ezer tőrt döfnének a szívembe. Lassan bontakozott ki, időről időre egyre rosszabb érzés volt nekem, hogyha veszekedtünk. Vagyis… ez nem a legjobb kifejezés, mert, hogy is kiabálhattam volna veled! Az olyan lett volna, mintha kiszakítanék magamból egy darabot. A szívemet. A lelkemet. Mindenemet. Előbb vágtam volna le a saját karomat, minthogy megbántsalak téged. És ez még most is így van.

Sosem gondoltam rólad rosszat. Tényleg. Bármit mondtál, bármit vágtál a fejemhez, te nekem ugyanolyan szent, és sérthetetlen tünemény maradtál mindig.

Te voltál és vagy nekem a minden. Most már semmim nincs, csak az emléked, amely olyan élénken él bennem, mintha minden nap látnálak.

Ha lehunyom a szemem, Téged látlak. Ha kinyitom, akkor is. Legyen éjjel vagy nappal, hétköznap, vagy hétvége, tavasz, nyár, ősz, tél, mindig. Mindig, mindenhol, és mindenkiben.

A barátaim is annyiszor tanácsolták, hogy keressek mást, de nem tudtam. Mert Te vagy a legjobb. Mert jobb nincs, rosszabb nem kell. Nekem csak Te! Így van ez már régóta. És Te nem hiszed. Pedig, ha egyszer, csak egyetlen egyszer adnál egy esélyt, bebizonyíthatnám, hogy milyen sokat is érsz Te nekem.

Hogy egy mosolyodért, egy kedves szavadért, egy lágy érintésedért mindenem odaadnám. Talán még az életem is…

 

                                                                                                                                                                                                          További kellemes nyarat!

U.i.:

            Fáj a lét, a létezés,
            A lefekvés és az ébredés.
            Fáj a múlt és fáj a jelen,
            mindez azért, mert nem vagy velem.