Ruby:

 

 

Késve érkeztem a buszpályaudvarra, így már csak fél percem volt az indulásig. Nem akartam, hogy a buszom úgy guruljon ki a sorról, hogy én nem vagyok rajta. Gyors léptekkel haladtam célom felé, ám a sofőr már begyújtotta a motort, az ajtót pedig becsukta. A nagytestű jármű éppen elindult volna, mikor a bejárata elé szökkentem.

Zoltán úr, a sofőr, türelmesen megvárta, amíg beléptem az immár nyitott ajtón, s csak aztán lépett a gázra. A hajában már itt-ott megjelentek a szürke szálak, ám vidáman csillogó szemei fiatalították őt.

Nyugodt, de gyors lépésekkel a busz közepén lévő csuklóba igyekeztem. Amikor lepakoltam a táskámat és a dzsekimet, hirtelen megálltunk, a fékezés miatt pedig egy pillanatra egyensúlyomat vesztettem. Szerencsére még idejében megkapaszkodtam egy erre a célra kifejlesztett rúdban, így csupán előre dőltem.

Az ajtó újból kinyílt, és egy lihegő kisfiú mászott be rajta. Szőkés haja kócosan meredezett mindenfelé, míg ő a zsebeiben kotorászott. A bérletét kereste, mint minden nap, de sehol nem találta meg.

– Hagyd! De az a bérlet már tegnap sem volt meg. – Zoltán úr mosolyogva csóválta meg a fejét, miközben útjára engedte a megkönnyebbült fiúcskát. Sohasem találja meg idejében az utazásra jogosító nyomtatványt, de mi tudjuk, hogy az valóban a táskája alján fekszik.

A busz elindult ismét, én pedig gyorsan végignéztem a társaságon.

Rögtön az első négyes ülőhelyen megpillantottam a nyugdíjas otthonba utazó Zsóka, Edit és Katalin néniket, valamint hűséges kísérőjüket, János bácsit. Minden kedden bejönnek a vá­rosba, hogy bevásároljanak, vagy sétáljanak egyet a folyóparton, és ilyenkor indulnak vissza az otthonba.

Mögöttük ült Klárika, aki második osztályos létére egyedül jár haza a szomszéd községbe. Barna haját két fonatban hordta, ettől pajkos kislány benyomását keltette az emberekben.

Tőlem nem messze a két lotti terpeszkedett, elfoglalva a helyet egy idős bácsitól. Nem test­vérek ők, mégis olyanok, mintha egypetéjű ikrek volnának. A sok smink és festék, valamint az arcukon ülő flegmatikus kifejezés egyformává tette őket. Az ilyen csinos lányok késztetik a többit is arra, hogy olyanná váljanak, mint ők.

Fanyar mosollyal végignéztem magamon – egyszerű farmert és hosszú ujjú pólót viseltem ahelyett, hogy kivágott felsőben és extra miniszoknyában parádéztam volna.

Az első megállóban felszállt az a középkorú férfi, aki minden nap ugyanazzal a járattal megy haza – a fél hármassal. A ruhája alapján gondnok lehet egy iskolában, vagy szerelő valahol. Mindig fáradtan és komor arccal utazik, még soha nem láttam se mosolyogni, se beszélni.

Hátul a két négyesben egy nagyobb baráti társaság tagjai beszélgettek és nevetgéltek önfeledten. Néhányukkal váltottam már pár szót, de sokuknak még a nevét sem tudom. A csoport összetétele nem állandó – csak néhányan járnak minden nap a fél hármassal. Rendszerint ők a leghangosabbak, de senki sem szól rájuk, mert megnyugtató a jókedvük.

Valahol középtájt egy harmincas éveiben járó tanárnő dolgozatokat javított; tőle nem messze két idősebb diák az államot szidta, míg egy lány magányosan bámult ki az ablakon.

Egy fiú – a fülében fülhallgatóval – éppen őt figyelte, miközben egész biztosan arra gondolt, hogy a mellette helyet foglaló idős hölgyet szívesen lecserélte volna őrá.

A csuklórész melletti ülések egyikén egy barna szemű és hajú fiú ült, a fejét az ablaknak döntve. Már évek óta ugyanazzal a busszal járunk haza, de még soha nem beszéltem vele. Nem tudom hogy hívják, magamban mégis adtam neki egy nevet – Márk. Nem tudom, hogy miért pont Márk, hiszen még csak nem is szeretem ezt a nevet. Csak annyit tudtam róla, hogy tovább utazik, mint én.

Mindenki pontosan úgy viselkedett, mint mindig. Minden nap találkozom ezekkel az arcokkal, a környezetemmé váltak az évek során. Még akkor is biztonságban érzem magam közöttük, ha legtöbbjükről az égvilágon semmit nem tudok. Persze állandóan látok új, ismeretlen embereket, de mégis itt vannak azok, akiknek az életéből ismerek egy aprócska részt.

Megnyomtam a leszállásjelzőt és hátamra vettem a táskámat. A busz hamarosan megállt, én pedig leszálltam róla, gondolatban búcsút intve az ismerős arcoknak.

A hazafelé vezető út két oldalán magas gesztenyefák álltak, melyekről ősz lévén rengeteg megsárgult levél hullott le.

Gyönyörködve indultam el az avar mellett, és élveztem, hogy az őszi szél felkapta a hajamat. A költői hangulatomnak azonban vége szakadt, mikor lépések zaját hallottam magam mögül. Egy pillanatra hátralestem, és elakadt még a lélegzetem is.

A pillantásom találkozott az általam Márknak keresztelt fiúéval. Először nem tudtam elképzelni, hogy miért szállt le, azonban később észrevettem a kezében a saját dzsekimet.

– Ezt otthagytad – nyújtotta ide nekem, én pedig átvettem tőle, és egy kissé elpirulva megköszöntem. Kellemetlennek tartottam a helyzetemet, tekintve, hogy miattam valószínűleg meg kell várnia a következő buszt.

Nem gondoltam volna, hogy ha valaha is fenn felejtem valamimet a buszon, akadna egy ember, aki leszállna csak azért, hogy utánam hozza.

– Mi a neved? – kérdezte hirtelen, mikor én már éppen elindultam volna.

Lehajoltam, hogy felvegyek valamit a száraz falevelek közül, majd kiegyenesedve odadobtam neki a kezemben tartott termést. Ő elkapta, és elgondolkodva vette szemügyre azt, de az arcára értetlenkedés ült ki.

– Ezt nem értem – mondta lassan.

– Gesztenye, a fél hármasról – mutatkoztam be, majd egy mosoly után elindultam hazafelé. Ki tudja, meddig tartott még, amíg megértette, hogy a becenevemet árultam el neki, nem pedig valami őrültséget.

Különleges ember vagyok én is, mint a többiek, akikkel együtt utazom. Része vagyok egy színes világnak, amelynek az uralkodója nem más, mint Zoltán úr, a fél hármas busz egyszerű sofőrje…