Ruby:

A pálya utolsó szakasza következezz, ami nem tűnt nehéznek. Az előttem haladó kisfiú mégis esetlenül haladt, a csiga, mely biztosította az épségét, állandóan beakadt a himbálózó akadályok kötelébe. Nagyon lassan lépkedett előre, mégsem sikerült egyedül átjutnia a felfüggesztett köteleken és deszkákon. A túravezető, aki előtte haladt, megfogta őt, és vezette. Mikor már elég távol voltak tőlem, elindultam én is, mint a csapatunk első tagja. Könnyen átlépkedtem az első két deszkán, a következőre azonban már sokkal jobban kellett koncentrálnom. Nagy nehezen mégis sikerült elérnem a kötelet, és egy lábbal átlépnem az újabb megpróbáltatás színhelyére. Azonban az én csigám is beakadt, akárcsak a kisfiúé, aki előttem indult el. Csak többszöri próbálkozásra sikerült kiszabadítanom a szerkezetet, ami ezután folyamatosan problémákat okozott.

Nyöszörögni kezdtem, önkénytelenül is azt hajtogattam, hogy ez nem fog sikerülni. Pedig sikerülnie kell, hiszen eddig minden akadályt könnyen vettem, mindenen túljutottam! Miért pont most kellene feladnom? - gondoltam elkeseredetten. Azon kaptam magam, hogy, ha lassan is, de haladtam valamennyit előre, közben viszont zaklatottan kapkodtam a levegőt, és nem tudtam értelmesen beszélni, vagy gondolkodni. Hallottam az alattam állók bíztatását, a nyugtatónak szánt szavakat, de nem jutottak el a tudatomig. Visszakiáltottam nekik, hogy nem megy, nem tudok tovább menni, de ők csak beszéltek.

A következő lépésemet elhibázva kicsúszott a lábam alól az eddig viszonylag biztos deszka, én pedig visítoztam. Az idő összefolyt bennem, így nem tudtam, hogy mikor kezdhettem pánikolni. Az arcomon elmaszatolódó könnyeket szinte nem is éreztem, viszont magam is elborzadtam attól a hangtól, amit kiadtam. Soha nem szoktam hisztérikusan kiborulni, azonban a szavak, melyeket akaratlanul is kiejtettem, jobban illenettek volna egy toporzékoló kisgyerek szájába.

Tovább kellene másznom, mert nem állhatok a mögöttem érkezők útjába. Nem tudnának kikerülni. A cipőfűzöm kikötődött, néha levegőt sem kaptam, a világ teljesen kifordult önmagából. Nem megy, nem tudom megcsinálni! Hiába nyújtottam ki a kezem, hogy belekapaszkodjak a kötélbe, nem volt erőm ahhoz, hogy megmarkoljam. Tehetetlenül himbálóztam, csak a biztosító kötél tartott. Tudtam, hogy egyszer vége lesz, mégsem tudtam elszakadni a jelentől, képtelen voltam arra gondolni, hogy nem tart örökké. Újra és újra felálltam, próbálkoztam, de minduntalan visszacsúsztam.

Hallottam a hangokat magam körül, biztosítottak arról, hogy nem kell félnem, nem tudok leesni. Ezt azonban már régen tudtam, hiszen csupán a biztosítókötélnek köszönhetően voltam még abban a magasságban, mint az akadályok. Nem féltem attól, hogy leesem. Egyáltalán nem féltem, csak zaklatott voltam, mert semmit sem tudtam tenni. A tehetlenség érzése borzalmas, szinte elviselhetetlen volt. Láttam, mégsem tudtam semmit megfigyelni, képtelen voltam felmérni a helyzetemet. Hallom, hogy beszéltek hozzám, viszont minden összemosódott, egyetlen olyan szót sem tudtam megkülönböztetni, ami segítene. Tudtam ugyan mozogni, az erőm azonban kevés volt ahhoz, hogy tovább menjek.

Pár perc múlva megjelent mellettem az, aki a kisfiút támogatta nem rég, és segített tovább jutnom. Nehezemre esett ugyan, de lassan lemásztam a földre. Már talajt érzeztem a lábam alatt, kezdtem rájönni, hogy túljutottam az akadályon, nincs már miért aggódnom. Sorra megérkeztek a többiek is, akik végig mögöttem voltak, én azonban teljesen megfeledkeztem rólunk, mint magáról a külvilágról is.  

A társaságunk egy tagja szerint az életben is vannak ilyen nehézségek, mint az akadálypályán. Az élet bizony egy nagy akadálypálya – ezt a következtetést vontam le az elmúlt egy órában. Vannak olyan szakaszai, melyen az ember nagyon könnyen és gyorsan átsiklik, míg akadnak olyan pontok, amelyeken szinte lehetetlen tovább jutni. A nehézségekben is ott vannak velünk azok a hangok, amelyek bíztatnak, viszont hihetetlenül nehéz meghallani és felfogni a szavak értelmét.