Ruby:

Szép nyári este volt, a nap lassan lehanyatlott, az emberek is igyekeztek ágyba bújni, és kipihenni magukat. A Weasley család nagy összejövetelt tartott a délután, mindenki kimerülten tért vissza az otthonába. Nagy ünnep volt ezen a napon, hiszen a kis Fred betöltötte a nyolcadik életévét, és már csak néhány év van hátra számára, hogy elkezdhesse tanulmányait a Roxfortban. A fiú éppen a szobájába érve lehuppant az ágyára, majd szemügyre vette néhány ajándékát, melyet aznap zsebelt be.

Kapott legalább hat könyvet. Az egyik a Roxfort története volt, ezt Hermione ajándékozta neki, mondván: „Ebből olyan titkokat tudhatsz meg, amit senki nem ismer!”. George persze hozzátette, hogy mindez azért így van, mert nincs az a marha, aki elolvasná Hermione Granger kivételével. Ezen kívül kapott Ron bácsikájától egy másikat, ami a Chudley Csúzlik csapatáról szólt. Harry Potter egy seprűápoló kézikönyvet adományozott neki, ami remek ajándéknak bizonyult, mivel a kisfiú éppen aznap reggel kapta meg élete első saját seprűjét a szüleitől. Percy úgy gondolta, hogy unokaöccse megérdemel egy vaskos kötetet, mely részletesen leírja, hogyan szabadultak meg a varázslók a rettegett Voldemorttól.

Éppen ezt a könyvet vette kézbe, mikor apja leült mellé, hogy megnézze, miben mesterkedik. Mikor először megpillantotta a gyerek kezében a könyvet, nem ismerte fel, ám nem kellett sokáig gondolkoznia, hogy bevillanjon egy emlék.
- Szóval ezt is megkaptad – mondta végül.
- Igen – bólintott a kisfiú. – Ismered ezt a könyvet?
- Van benne egy interjú velem – vallotta be George, aminek következtében Fred szemei fennakadtak. Nem tudta elképzelni, mit vétett édesapja a társadalomnak, hogy egy ilyen könyvben szerepeljen a neve.

- Miért vagy benne a könyvemben?
- Nem csak én vagyok benne – kezdte a beszámolóját az időközben apává felnőtt Weasley fiú. – Mindenkit megemlítenek benne, aki harcolt a nagy roxforti csatában. Harryvel például több fejezeten keresztül beszélget az írónője…
- Persze, hiszen ő az egész történet hőse – kotyogott bele Fred.
- Emellett Ginny, Ron és Hermione is szép szerepet kaptak a történetben. De Percy, anya, apa, Bill és Charlie is megjelenik néhány szó erejéig.

A kis Fred várta a folytatást, várta, hogy megtudja, miért és mit írnak róla, de úgy tűnt, George nem akar többet közölni fiával. Egy darabig csendben ültek egymás mellett, aztán az apa felállt és egy sóhaj kíséretében elindult az ajtó irányába. A keze már a kilincsen volt, mikor fia megszólította.
- Miért készítettek interjút veled?
A férfi megállt, elhúzta kezét, és visszafordult, de az arca nem a megszokott vonásokat mutatta, nem a huncut mosoly bujkált a szája szélén, és a szemei is máshogyan néztek. Fred még soha nem látta ilyennek édesapját, de nem törődött vele.

- Valamilyen hőstettet vittél véghez? – érdeklődött a kisfiú tovább.
- Nem – hajtotta le a fejét George, majd ismét letelepedett gyermeke mellé, de nem nézett a szemébe, úgy beszélt. – Tudod-e, miért kaptad a nevedet?
- Persze! – vigyorodott el a fiú. – Mert mindenkit kell hívni valahogy…
- Máshogy kérdezem. Tudod-e, kiről kaptad a neved?
- Nem. Ki után neveztetek el?
- Már meséltem neked, hogy hat testérem volt.
- Igen, de az egyik meghalt a háborúban. Hogy is hívták? Florian? Nem lehetett valami nagy harcos, ha kinyírták… - csóválta meg a fejét Fred.

George nem szólt egy szót sem, kitartóan kerülte fia pillantását, mosolyt erőltetett az arcára, mely meglehetősen torzra sikeredett.
- Én azt kérdeztem, miért vagy benne a könyvemben! – emlékeztette a fiú az apját.
- Nem csak hőstettekről, harcokról, és örömről szól az a könyv. A veszteségekről is meglehetősen sok szó esik. Azt kérték, beszéljek nekik arról, milyen érzés volt elveszíteni az ikertestvéremet.
- Az ikertestvéredet? – csodálkozott el a kisfiú.
- Igen – bólintott George. – Ő volt a legjobb barátom, mindenkinél jobban szerettem, ő volt az egyetlen, aki előtt nem voltak titkaim. Mikor közölték velem, hogy meghalt, nincs többé, azt hittem, egy világ dőlt össze bennem, úgy éreztem, menten utána megyek én is.

Egy darabig mind a ketten hallgattak. Fred nem tudta elképzelni, hogy miért nem hallott még édesapja iker mivoltáról, próbálta feldolgozni az új információt, miszerint lehetne egy ötödik nagybácsija, ha még életben volna.
- Miatta lettél Fred – nézett rá fiára George.
- Fred… - ismételte el saját nevét a fiú. – És ő milyen volt?
George először nem szólt semmit, csak előhúzott egy fényképet az inge zsebéből, melyről két teljesen egyforma, vörös hajú fiú vigyorgott vissza rá. Átnyújtotta fiának a képet, aki érdeklődve vizsgálgatta a figurákat.
- Ez te vagy! – mosolyodott el.
- Igen, és ő Fred.
- Jóképű fi… bácsi volt.
- Még nem volt bácsi. Fiatal volt, amikor meghalt, mindössze tizenkilenc éves! Istenem, már majdnem kétszer annyit éltem mint ő! Azóta se sikerült teljesen elfogadnom, hogy így történt.

George lehajtotta fejét, és nem szólt többet. Pár perccel később Fred arra lett figyelmes, hogy apja kezére könnycseppek potyognak. Még soha nem látta szomorúnak őt, mindig csak a vidám, játékos énjét ismerte.
- Apa…
- Tessék?
- A fiúknak is szabad sírni?
- Hát persze – mosolyodott el George, majd rápillantott fiára, és boldogság öntötte el a szívét. Elveszítette ugyan azt, akit gyermekként legjobban szeretett, akivel minden rosszra kaphatóak voltak. De felnőttként kapott egy olyan gyereket, aki enyhíteni tudja bánatát, aki egy kissé olyan, mint az ikertestvére volt egykor. – Hasonlítasz rá.

Ekkor felállt, puszit nyomott csemetéje arcára, és elindult kifelé.
- Még egyszer boldog születésnapot!
- Köszönöm, apu!
- Jó éjszakát!
- Neked is!
Fred lefeküdt, de még sokáig nem jött álom a szemére. Egyre csak névrokona, az idősebb Fred Weasley járt a fejében. Sok mindent megmagyarázott a tény, hogy nem ő az első a családban, aki ezt a nevet viseli. Például a felnőttek sokszor összesúgtak a háta mögött, a nagyi pedig néhányszor szipogni kezdett, ha meghallotta a nevét. Nem értette, miért nem tudott eddig erről, talán csak nem értette meg, nem tudta összerakni a részleteket… „Bárcsak ismertem volna ezt a Fredet! Biztosan volt olyan vicces, mint apa…” – gondolta.

Fred nagy fehérségre ébredt, csak úgy világított a semmi. Nagyon megijedt, mikor észrevette, hogy nem tudja hol van, mi történt vele. Éppen kiabálni kezdett, hívta a szüleit, a nagyszüleit, a barátait, sőt, még Harry Pottert is. Ekkor lépések zaja ütötte meg a fülét, s mikor megfordult, szembesült azzal, hogy a fehérség olyan, mint a köd, nem lehet messzire tisztán látni benne. Az alaknak csak a körvonalai látszottak, de kivehető volt, hogy közeledett hozzá. Lassan tisztulni kezdett a kép, s nem sokkal később megpillantott egy vörös hajú fiút, aki valahol a gyermekkor és a felnőttség közötti átmenetet képviselte. Frednek kellett egy kis idő, hogy rádöbbenjen: az idősebb Fred áll vele szemben.

- Szia! – köszönt az idősebb.
- Öhm… Jó estét, öhm… uram.
- Ha jól tudom, én és apád jóval modortalanabbak voltunk, mintsem valaki úrnak nevezzen minket.
- Álmodom? – kérdezte a kis Fred.
- Igen, de az álmod mégis valóságos.
- Maga, azaz te vagy apa ikertestvére?
- Igen, én vagyok. Ha most régen lennénk, és te még nem léteznél, akkor hozzá tettem volna, hogy én vagyok ez egyetlen, és utánozhatatlan Fred Weasley. De mivel te igenis vagy, én pedig már sajnos nem, ez a megállapítás már nem volna helyénvaló.

- Én is Fred Weasley vagyok – helyeselt a gyerek.
- Méghozzá már nyolc éves vagy! – tette hozzá az öregebb, majd méregetni kezdte a fiút. – Hasonlítasz rám, azt hiszem, igencsak jól megértettük volna egymást, ha nincs az a kis csata…
- Honnan tudsz ennyi mindent?
- Halott vagyok, nem remete! – nevetett az álomalak. – Mindent látok, és hallok, ami a testvéremmel történik, és mivel te is részese vagy George életének, téged is figyeltelek. Olyan vagyok, mintha szellem volnék, de nem láttok, nem hallotok engem. És persze nem mindig vagyok veletek, néha haza is kell mennem.
- Hol laksz?
- Odafenn, ahol a felhőkön járhatunk, és mint egy tükörben, figyelhetjük, mi történik az emberekkel. Láttam mindent, láttam, hogyan reagáltak egyes emberek a halálom láttán.

- Az muris lehetett! – nevetett a kisebb Fred.
- Az volt, egy darabig. De mikor szembesültem azzal, hogy nem mondhatom a többieknek, hogy csak vicceltem, és élek, szomorú lettem. Sajnáltam mindenkit, Percyt, akiben olyan kellemesen csalódtam, Ront, anyát, apát, Ginnyt, Billt, Charlie-t… De legjobban az apádat sajnáltam. Ezért is őt figyelem mindig, ő állt mindig a legközelebb hozzám, és hiába hiszi azt, hogy régen nem volt titkunk egymás előtt, téved. Most sincsenek titkaink, legalábbis neki. Mondjuk, nehéz is volna titkolóznia előttem, hiszen nem tudja, hogy látom, mikor egyedül van.
- Láttad azt is, hogy milyen ajándékot vett nekem, mikor én még nem tudtam?
- Persze! – vigyorodott el az idősebb Fred.
- Fú, akkor legközelebb majd mondd el álmomban, oké?
- Rendben.

- Fred, szerinted apa miattam is sírna, ha meghalnék? – kérdezte a kisfiú. A nagy Fred elcsodálkozott a kérdésen, de szinte rögtön elmosolyodott.
- Természetesen. Sokkal jobban szeret, mint engem szeretett régen.
- Á, az nem igaz! – csóválta a fejét lemondóan a kicsi. – Azt mondta, hogy mindenkinél jobban szeretett téged.
- Az ember nagyon szereti a testvéreit, de ha van valaki, akit még ennél is fontosabbnak tart, az a gyermeke. Tudom, nehéz ezt felfogni, én is csak nem rég értettem meg. Anya mindig azt mondta, hogy ő mennyire szerette a nővérét, mikor mi apáddal borsot törtünk a többiek orra alá. Amikor veszekedett velünk, mindig azt hittük, hogy minket nem szeret annyira, mint a nővérét, vagy Percyt (akit szintén sokszor hozott fel példának), de mikor a világkupadöntő után a nyakamba borult, és azt mondta, féltett, megértettem. Persze a te apukád nem veszekszik veled, igaz?
- Nem, soha.
- Látod, akkor még annál is jobban fájna neki, ha elveszítene, mint az én anyukámnak fájt, mikor én meghaltam.

- Értem. Mondd csak, miért hasonlítok rád? Miben?
- Szinte mindenben. Ha itt lenne egy tükör, és… - Amint ezt kimondta, már ott is termett a kívánt tárgy. – Remek, gyere ide, állj mellém! Nézz bele a tükörbe, és mondd, hogy nem vagyunk hasonlók!
- Végül is – mondta a kis Fred vigyorogva, mikor belenézett a tükörbe –, a két fülünk közt van a fejünk…
- Ezt apádtól tanultad, gyerek! – nevetett Fred. – És azon kívül, hogy beállhatnál közénk harmadik ikernek, ugyanolyan vásott, rossz kölyök vagy, mint én. George is ilyen volt, csak én egoista vagyok, és magamhoz hasonlítalak.

Mindketten nevettek, majd még hosszasan elbeszélgettek a csínytevés tudományáról, az idősebb Fred ajánlott pár jó trükköt a kicsinek.
- Ugye máskor is beszélgetünk álmomban?
- Ha nem félsz egy amolyan szellemmel társalogni, akkor nem látom akadályát.
- Nem félek tőled, nagyon élvezem a beszélgetést, szellemes vagy! – vigyorgott a kis Fred.
- Ha-ha, röhög a vakbelem…
- Csak egyet nem értek. Ha kommunikálhatsz az emberekkel álmukban, akkor apával miért nem beszéltél soha?
Fred elkomorult, majd kissé szomorkásan válaszolt.

- Féltettem őt, és nem akartam fájdalmat okozni neki.
- Szerintem boldog lenne, ha láthatna legalább még egyszer, még ha csak álmában is.
- Úgy gondolod? – élénkült fel az öregebb.
- Persze!
- Akkor már most rögtön megyek is, és belepiszkálok az álmaiba… - fordult meg az idősebb Fred. – Boldog szülinapot, prücsök! Még találkozunk...

Fred felébredt, de szinte azonnal belátta, hogy az álma csak az agyának köszönhető, mivel túl sokáig gondolkodott halott nagybátyjáról. Fél óra múlva sem tudott még elaludni, és valamiért késztetést érzett arra, hogy átcsoszogjon szülei hálószobájába. Út közben azonban különös zajokat hallott a nappaliból, így benézett a nyitott ajtón, ahol olyan látvány tárult szeme elé, amire nem számított.
- Apa, mit csinálsz?
- Keresek valamit… - hangzott a felelet. A szobában teljes volt a felfordulás, édesapja ide-oda dobálta a fiókok, szekrények tartalmát, és innen is, onnan is előkerült egy-két olyan tárgy, melyet a kisfiú még soha nem látott.
- Képzeld, olyan érdekeset álmodtam! – ült le a kanapéra Fred.
- Én is, képzeld, én is! – állt meg a pakolásban George. – Miről álmodtál?
- Én azt álmodtam, hogy… Apa, csak nem Fred bácsival álmodtál?
- De igen, honnan tudtad?
- Én is vele álmodtam, és akkor mondta, hogy belepiszkál a te álmodba is.
- Ez nagyszerű! Akkor nem csak én képzeltem – vigyorgott George, majd elővett egy csomagot, majd elkezdte bontogatni a papírt róla. Hamarosan előkerült egy kis könyvecske belőle, melyet alaposan szemügyre vett, majd mosolyogva átnyújtotta fiának. – Ez itt Fred bácsikád ajándéka, azt kérte álmomban, hogy adjam neked.
A könyv első oldalára csak ennyi volt írva:

Útmutatók a rosszcsontoknak
Írta: Fred és George Weasley