Ruby:

„Hol vagyok? Itt van a tó. A tóparton ülök, egy nagy fa alatt. De miért? És mi történt?” – ezek a gondolatok jutottak először eszébe az imént felébredt George-nak.
Mikor visszaemlékezett az éjjel történtekre, azt kívánta, bár ne ébredt volna fel.
Egy könnycsepp akart kicsordulni a szeméből, azonban ő nem engedte. Úgy érezte, elég folyadék folyt már az éjjel, akár vér, akár könny formájában. Ekkor eszmélt rá, hogy Ruby már nem ül mellette.

„Ideje lesz bemennem. Anyáék már biztosan keresnek. Csak ne történt volna meg ez az egész! De jó lenne, ha Fred még élne, ha itt állna mellettem, és… Mondjuk pofon vágna… Mindig azt mondta, hogy ne álmodozzak, és azt, hogy ne nézzek hátra. Fred hülye! Mármint az volt…
Ezt én nem bírom, hogy fogok élni még vagy… Hogy fogom leélni életem hátralévő részét? Mindig ki fogom javítani magam, ha valamit mondok vele kapcsolatban? Mindig ki kell javítanom a mondataimat, hogy: Fred szereti a vicceket, arra, hogy Fred <i><b>szerette</i></b> a vicceket?! Soha nem törődtem a helyesírással, meg egyéb ilyen dolgokkal, és nem fogom most elkezdeni! Te jó ég… Én teljesen megőrültem… A legjobb lesz, ha beleugrom a tóba… Na tessék! Én tényleg bediliztem! Most szépen bemegyek, és… Megnézem Fred hulláját. Igen, ezt kell tennem, megint rám tört az a furcsa érzés…
Pontosabban a nem érzés… Vagy mit tudom én! A lényeg, ha látom, hogy meghalt, talán nem fogom az ellenkezőjét érezni!”

A fiú egyenesen a hullaszobába sietett. Idő közben csatlakoztak hozzá családtagjai is. Ők nem terveztek temetőtöltelékek közt mászkálni, azonban felkeltette a figyelmüket, hogy George egyenesen szalad. Mikor benyitottak a szobába, a fiatal fiú vezetésével a negyedik letakart fekhely felé vették az irányt. Itt megálltak.
- George drágám, szerintem nem kellene…
- De igen, anya, mindenképpen kell…
Mrs. Weasley bólintott, mire a fiú keze megindult a lepel felé, de félúton megállt, és megremegett. Nagy erőfeszítések árán tudott csak megmozdulni.
- Inkább majd én. – Ginny megfogta a fehér leplet, majd bátyjára pillantott. Az bólintott, és akkor lehúzta a vásznat, így mindenki láthatta az élettelen testet.

A hatás nem maradt el: a csapat nőnemű tagja a szájuk elé kapták kezüket, a férfiak pedig döbbenten meredtek Mundungus holttestére. Elsőnek George tért magához.
- Ez az! Király! Szuper! Klassz! Éljen! Azaz él… Értitek? ÉL! Most már mindent értek! Hurrá! Remek! Ollé!
- Ugye örömtáncot nem fogsz lejteni, Vízli-baba? – Hóborc siklott be a terembe.
- Jó, hogy mondod! Azt el is felejtettem! – tréfálkozott George. Tudta, hogy a szellem tiszteli őt, és ikertestvérét, így volt mersze visszabeszélni.
- Mi van most? – kérdezte Harry.
- Nem tudom, de Fred él! – válaszolt az említett fiú szakasztott mása.

- De hol van?
- Mi ez az egész?
- Lehet, hogy csak elírták a nevet, és arrébb van Fred…
És még sok, egymás szavába vágó mondat hangzott, és ez így folytatódott volna örök időkig, ha Ron fel nem figyel egy nevető házimanóra.
- Te meg min röhögsz? – kérdezték mind egyszerre.
- Elnézést, de olyan vicces, hogy azt a szerencsétlen hullát ma már másodszor zargatják… Nem elég, hogy meghalt szegény, még örülnek is neki!
A manó tovább kacagott, majd elment. A család épp folytatni készült a vitát, mikor beszédfoszlányokat hallottak meg.

„ - …úgy szeretlek mint barátot!
- Ez most komoly?
- Igen.
- … azt hittem, hogy… lesz nálad esélyem…”
Ekkor elindultak a konyha irányába…
„- Már csak… azt a csókot…”

„Ezeket a hangokat ismerem! Csak nem tudom eldönteni, hogy kihez tartoznak…” – gondolta George, majd családjával az oldalán berontott a konyha melletti kamrába.
Mindenkinek tátva maradt a szája.

Látták, amint Rubina Lightning hátrahőköl, behunyja szemét, és belecsókol a levegőbe. Egy pillanat elmúltával megjelent valaki… Szépen, lassan kirajzolódott a szájától kezdve, a feje, két karja, ami a lány dereka köré fonódott, és végül, feltűnt egész testében Fred Weasley.
Mindenki elhűlt. Erre nem számítottak. Még George sem. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem volt mindenki boldog! Mikor a két fiatal észrevette, hogy közönségük van, egy kissé paprikavörös arcot produkáltak. George nyomban ikertestvére nyakába ugrott, aminek következtében mind a ketten elestek…

***

- De én ezt nem értem! Hogyan történhetett mindez?
- Hermione, nem kell, hogy mindent érts! Egyébként meg, nekem van egy tippem…
- Mi? – nézett mindenki Fredre.
- Mundungus félt. Azt mondta, új életet akar kezdeni, de nem lenne senki, aki bízott volna benne. Ezért valahonnan összeszedett két bájitalt, amitől láthatatlan lettem, és beadta nekem, miután megkötözött. Aztán felvette az alakomat, és ő halt meg. Ennyi!
- De milyen bájitallal lehet ezt kivitelezni? – nézett körbe értetlenül Ron. – Hermione?

- Fogalmam sincs… Ilyenről még csak nem is hallottam!
- Hé! Álljon meg a menet! – kiáltott fel Ginny. – Én láttam harcolni Mundungust! Ha tényleg igazat mondasz, akkor ez hogyan lehet?
Fleur elmosolyodott.
- Én voltam az. Mundungus járt nálam, és azt ’iszem, a bájitalokat is tőlem szerezte. Francia receptek… Két fiola alakváltó főzetem volt, egyet el’asználtam, hogy itt lehessek.
- Tessék?! Fleur, drágám, te itt voltál a csata alatt?! – kapta fel a fejét Bill.

- Igen! Nem ’agy’attalak egyedül küzdeni! Azt ’ittem, Dung nem fog idejönni, ezért választottam az ő alakját. Azt mondta, valamilyen bájital kell neki, ott’agytam ’át, ’ogy elvigye, ami kell neki. Könnyen meges’et, ’ogy tőlem szerezte ezeket a bájitalokat.
- Jó, az lehet, de mi van, ha ez a Fred, nem a mi Fredünk? – aggályoskodott Ginny.
- Ne vicceljetek már! Ki más akarna én lenni rajtam kívül?
- Mundungus, meg ki tudja? – vonta meg a vállát Ron.
- Igazatok van, kis drágáim! George, kérlek, kérdezz tőle valamit!
- Anya! Miért én? És mit?
- Fiam! – szólt komolyan Mr. Weasley. – Te vagy az egyetlen, aki tud olyat kérdezni, amivel kideríthetjük az igazat! Valami olyan kérdést tegyél fel, amire csak Fred tud válaszolni!

- Hát, jól van… Fred, tudom, hogy az vagy, csak a többiek kételkednek… Na szóval, miről beszéltünk utoljára, mielőtt a halálfalók betörtek volna a kastélyba?
A megszólított lesütötte a szemét. Tudta, hogy semmi kellemetlen nincs a dologban, mégis úgy érezte magát, mint egy tetten ért gyilkos. Az utóbbi pár órában már annyiszor került arcpirító élménybe, hogy ez már semmiség volt. Feltekintett, majd elvigyorodott.
- Arról beszéltünk, hogy… Egy bagoly életmentő expedíciója során életét vesztette!

 Mindenki értetlenül bámulta az ikreket, ám George felkacagott. Tudta, hogy ez Fred, senki más nem viselkedik így. Utoljára Rubyról beszélgettek, ám a fiú nem tett megjegyzést, hiszen tudta, hogy Fred nem véletlenül hanyagolja a témát. „Persze, nem akar kellemetlen helyzetbe kerülni a család előtt!” – gondolta. Különben is, már bizonyította, hogy tudja miről van szó. Senki más nem csókolta volna meg a lányt Fred helyében, még George sem. A buta baglyos mondat pedig, egy új termék leendő reklám szlogenje volna. Erről is csak ők ketten tudtak.
- Ez nem ő! – mondta ki végül.

Senki nem értette, miért, de elhitték. George folytatta:
- Ez a fiú, egy őrült! Pontosabban őrülten szerelmes! Fred, azt hittem, mindig józan leszel, de azt hiszem, hogy tévedtem…
- Nem, nem tévedtél. Mi soha nem voltunk józanok, így, nem hihettél semmi ilyet…
A két fiú ismét nevetni kezdett. A többieknek csak ekkor esett le a tantusz. Csak ugratták őket, jól megszokott Weasley-vicc…
Még hat óra sem volt, ám a család sok új dologgal gyarapodott. Megtudták, hogy Bill és Fleur kicsiny családja bővül. Ginny és Harry ismét összejöttek, a Weasley szülők nem kis örömére. Ron és Hermione végre egymásra találtak. És végül, valamiféle érzelmi szálat véltek felfedezni Fred és Ruby közt…
Hogy mi lesz később? Az már nem derül ki ebből a történetből…

<i>Ez a történet azért íródott, mert Fred Weasleyt túl fiatalnak tartottam a halálhoz. Sok olyan történet született ennek a fiúnak a halála miatt, amit értékesnek tartok, de nekem nem volt szívem hozzá, hogy ilyet írjak. Én meg akartam menteni őt, ezért kreáltam egy lányt, aki szereti őt, és egy történetet, amiben ő kapja a főszerepet. Köszönöm a figyelmet! =)</i>