Ruby:

Mikor megérkeztek a pincébe, Piton professzor és Ruby már várták őket. A tanár megmutatta nekik, mely tárgyakat kell megszabadítaniuk a rájuk tapadt koszrétegtől, és a fiúk be kellett, hogy lássák: nem kis kupac volt.
Miután kiosztotta a feladatokat, Piton elhagyta a termet, magukra hagyva a gyerekeket a tömérdek munkával. Fred és George morogtak még valamit a szakmájukat nem értő tanárokról, majd nekiláttak, hogy csökkentsék teendőiket.

Eközben Ruby is elkezdte már a tisztogatást, szépen, lassan. Körkörösen törölgette a kezében tartott ronggyal az üstöket, s közben érdekes arckifejezést öltött fel. A fiúk nem értették, miért számított érdekesnek, de valamiért furcsa volt látniuk. Elgondolkodtak azon, milyen arcait látták régebben a lánynak, de ez nem volt közöttük.
Az ikrek elfintorodtak, ha a lányra gondoltak, ugyanis már évek óta gyűlölték, és sértettnek érezték magukat vele szemben. Még mindig nagyon jól emlékeztek arra, miért lett vége a barátságuknak örökre…

Az ikrek vidáman elindultak, hogy üdvözölhessék Rubyt, ám, mikor meglátták őt, hirtelen megtorpantak. A lány ugyanis nadrág helyett szoknyát viselt, és a haja nem kiengedve, hanem masnival feltűzve pompázott. MASNIVAL! A két fiú nagyon meglepődött, de inkább nem szólt semmit az új kinézethez.
- Szia Ruby!
- Sziasztok!
- Hoztál valamilyen löttyöt? Vagy kitaláltál valami jó tesóbosszantó tervet? – tudakolta George. A lány csak megrázta a fejét, majd illedelmesen köszönt Mrs. Weasleynek, és megkérdezte, hogy nem kell-e segítség a mosogatáshoz…

Nem tudták elképzelni, hogy az a lány miért váltott ilyen hirtelen stílust, hová tűnt az a Ruby, akit régen annyira kedveltek, szemtelenségéért, ötleteiért, és persze kitűnő bájitalaiért. Nem fért a fejükbe, hogy a régen vagány, szoknyát még távolról is elkerülő lány, aki irtózott mindenféle csicsás kiegészítőtől, miért vett fel olyan ruhadarabokat, melyek meghazudtolták személyiségét. Persze az is furcsa volt számukra, hogy Ruby édesanyjukra irányította figyelmét, nem pedig rájuk.

Mikor újra eszükbe jutottak ezek a kérdések, fancsali képet vágtak, és inkább a munkájukra figyeltek, és halkan beszélgetni kezdtek. Többek közt a kviddicsről, és a kedvenc vicceikről, de nem kerültek távol az iskola lehetőségeinek megtárgyalásától sem. Természetesen nem tudták elvonni figyelmüket a sarokban foglalatoskodó lányról, hiába próbálkoztak. Végül Fred mogorván megszólította őt.
- Lightning!
- Tessék? – Ruby rájuk pillantott, és mikor a fiúk belenéztek zöld szemeibe, valami furcsát véltek látni benne. Nem volt mogorva, nem volt beképzelt, sem kényes, hanem mintha kedves, barátságos lett volna. Egy pillanatra elfelejtették az elmúlt éveket, és úgy érezték magukat, mint régen, mikor még a minisztériumban forgatták fel a rendet, mikor leleplezték a cselszövő házimanót, mikor megmentették Camelot lakóit, vagy mikor a három gráciával dacoltak. Az egész nem tartott tehát sokáig, Fred és George igyekeztek kiverni a fejükből az előbbi érzést, és így folytatták a megkezdett beszélgetést.

- Mi történt veled? – kérdezte George.
- Tessék? Mi az, hogy mi történt velem? – kérdezte Ruby, de már másmilyen hangnemben, abban, amilyenben az ikrekhez szólni szokott újabban.
- Miért viselkedtél úgy? – kérdezte Fred.
- Hogy? És mikor?
- Hát akkor! Amikor beállítottál hozzánk királykisasszonynak öltözve…
- Masniban!
- És anyának akartál segíteni!
- Bájitalt se hoztál magaddal!

Ruby a szája elé kapta a kezét, majd nagyot sóhajtott.
- Ti, ti… Ti olyan hülyék vagytok! – kiáltott rá a fiúkra. – Szóval ezért mondtatok olyanokat rólam! Azt hittétek, hogy hirtelen kényes kisasszonynak álltam?
Fred és George megdöbbenve néztek rá, és próbálták kitalálni, mire akar kilyukadni a lány, de nem igazán értették, mi történhetett.
- Talán nem álltál annak? – kérdezte óvatosan George.
- Nem, dehogy! Azt a maskarát anya kényszerítette rám, mert ki volt akadva, hogy két fia van, és mégis három gyereke öltözködik fiúsan. Ott volt a táskámban a rendes ruhám, meg vagy nyolc bájitalom, csak arra vártam, hogy anya lelépjen!

Az ikrek elkerekedett szemmel néztek rá, és hirtelen megértettek mindent. A lánynak illedelmesen kellett viselkednie, míg az édesanyja a közelben volt, nem is tervezett tovább viselkedni, azonban…

Az ikrek villámgyorsan felszaladtak a szobájukba, és magukra zárták az ajtót. Fred fejcsóválva lehuppant az ágya szélére, majd megeresztett egy keserű mosolyt, ami elment volna fintornak is.
- Láttad, hogy nézett ki?
- Mint egy kisasszony! Mint egy grácia! Teljesen megváltozott…
- Mit tegyünk vele? – tette fel a kérdést George.
- Itt az egész napunk, van időnk, hogy felhúzzuk, megtréfáljuk, és megmutassuk neki, hogy az ilyen kényeskedő hölgyeknek nálunk nincs maradása!
- Úgy van! Nem kell ilyen barát! Elfelejti, hogy mennyit szórakoztunk, mi is elfelejtünk kegyelmesnek lenni…


- Kihallgattál minket… - sütötte le a szemét Fred.
- Igen, de én csak fel akartam menni hozzátok, hogy megbeszéljük, mit csinálunk a nap folyamán, de akkor meghallottalak titeket. Tudjátok, az nagyon rosszul esett!
- De nem tudtuk… - kezdte George.
- Ugye nem gondoljátok, hogy ennyivel el van intézve a dolog?! Ha valaki megváltozik külsőleg, még nem kellene rögtön elítélni. Borzalmasak vagytok!
A fiúk nem szóltak semmit, rájöttek, hogy a lánynak igaza van. Nem tudták, mit felelhetnének erre a mozzanatra, úgy álltak ott, mint mikor a rosszalkodó gyermek áll a szülei előtt, és nem tud mit válaszolni kérdéseikre.
- Sajnáljuk – suttogták végül, majd szerettek volna felnézni, de nem láttak már senkit, és semmit, ugyanis a lány odaszaladt hozzájuk, és átölelte őket.
- Ti szerencsétlen, együgyű, pipogya, érzéketlen, hülye, agyatlan lehetelten alakok! Annyira hiányoztatok!

- Ennyire reménytelenek azért nem vagyunk! – vigyorgott Fred.
- De a mai takarításunk igen – csóválta meg a fejét George, mikor közbe nézett, és felmérte, hogy szinte még nem tartanak sehol.
- Ugyan! – legyintett Ruby, majd előkapott egy fiolát a bal zsebéből, majd tartalmát a tenyerére szórta. Csillogó por hullott ki az üvegcséből, melyet az ikrek érdeklődve vizsgálgattak. – Álljatok ide! Így…
Mikor a fiúk mellé értek, a lány szétszórta a port, mely gyönyörűen csillogva rátapadt a koszos üstökre, és fiolákra, majd lassan eltűntek, a piszokkal együtt.
- Hűha! – ámult el Fred.
- Nálad már porok is vannak? – kérdezte George.
- Nem, ez bájital, csak por halmazállapotot ölt, ha kiveszem az üvegből – magyarázta Ruby, majd elővett még egy kis tároló üveget.
- És ebben mi van? – érdeklődtek a fiúk.
- Gyertek csak közelebb! Mindjárt megmutatom – mosolyodott el a lány, majd mikor az ikrek kellő távolságban voltak már, kiöntötte a fiola tartalmát, mely ismét por volt. Ruby ezúttal nem szórta el, hanem az ikrekkel egy szemmagasságba helyezte kezét, hogy azok megcsodálhassák a színes anyagot.

- Jé, teljesen olyan, mint a szemed színe! – jegyezte meg Fred, minek következtében a lány elcsodálkozott, ugyanis ő barnának látta, George pedig sötétkéknek. Végül, míg a fiúk a port nézték, Ruby fújt egyet, így a színes valami az ikrek szemébe reppent. Ők csak azt látták, hogy valami csillogó dolog közeledik feléjük, majd mikorra felfogták, mi történt, már nem láttak semmit, csak a nagy zöld/illetve sötétkék semmit.
- Hé, mit csináltál? – kérdezte George, mikor elesett a saját lábában.
- Gondoltam, megviccellek titeket egy kicsit. Két óráig nem láttok majd semmit.
- De azt tudom, hogy most mosolyogsz! – jelentette ki Fred.
- Honnan?
- Hallom a hangodon. Mindig így beszélsz, ha mosolyogsz!