Ruby:

Ruby mély álomból ébredt, és először érezte, hogy jól fejbe kólintották valami keménnyel, mert kissé fájt a fejbőre. Hamar rádöbbent azonban, hogy meglehetősen kipihent, ami szokatlan volt abban az időszakban, tekintve, hogy a tanárok nem kímélték őket, ráadásul a Dumbledore Seregében végzett teendői is lefoglalták. Az fel sem tűnt volna neki, hogy nem az ágyában feküdt, hanem valahol másutt, azonban egy kíváncsi szempár felkeltette az érdeklődését. Felfigyelt arra, hogy a hideg és kemény kövön fekszik, így gyorsan felült.

- A kisasszony elájult – jelentette ki a nagy szemeket meresztő teremtmény. – A kisasszonynak el kellene mennie a javasasszonyhoz!
- Semmi bajom – rázta meg a fejét a lány. – Mennyi az idő?
- Fél tíz múlt, kisasszony! – kiáltotta tiszteletteljesen a házimanó, aki Ruby szerint egy lehetett a konyhán dolgozók, vagy az iskolában takarítók közül.
- Elkéstem… Mindegy, nem hiányzik annyira az a bűbájtan óra!

A lány ügyet sem vetve a manóra, felment a klubhelyiségbe, letelepedett az egyik kanapéra, és pergament vett elő. Levelet fogalmazott, de még mielőtt a feléhez ért volna, egy bagoly reppent be a nyitott ablakon, egyenesen az ő feje fölé. A madár nagy rikácsolás közepette csapkodott felette, így félő volt, hogy a legközelebbi tanteremből hamarosan felküldenek valakit, hogy ellenőrizze a Griffendél-tornyot. Ruby igyekezett minél gyorsabban megszabadítani a szárnyast attól, amit kézbesíteni próbált. Viszont annyira ingerült teremtéssel volt dolga, hogy több percig csak hadakoztak egymással, mígnem a lánynak sikerült elvennie a neki címzett borítékot.

A madár sértetten csettintett egyet a csőrével, majd ismét széttárta szárnyait, hogy elrepülhessen oda, ahonnét jött. A levél, melyet hozott, nem volt hosszú, sőt, kimondottan rövidnek tűnt azok után, hogy a lány az előbb sokkal több betűt vetett papírra.

Sevdek Ybur!
Am nebléd gyél a ttokozs túgala lánátarájeb! Gidda si zzáygiv ardagam! Metnirezs gém gidnim géstlürő ze za zsége, ed et dodut… Derf

A furcsa írásmódtól függetlenül Ruby azonnal megértette a levél tartalmát, de a biztonság kedvéért lefordította érthető szavakra is. Ez volt az ikrekkel közös titkosírásuk, mely olyannyira közönséges volt, hogy már senki sem értette a mibenlétét. Pedig mindössze annyit kellett volna tennie annak, aki szerette volna felfedni a titokzatos üzenetet, hogy visszafelé olvassa el a szavakat.

Kedves Ruby!
Ma délben légy a szokott alagút bejáratánál! Addig is vigyázz magadra! Szerintem még mindig őrültség ez az egész, de te tudod… Fred

- Fred – nyögte Ruby halkan maga elé. Nem állt szándékában az egész napról ellógni, viszont a fiú parancsa miatt kénytelen volt hanyagolni az aznapi tanulmányait. Nem tudta ugyan mire vélni barátja kérését, mégsem fordult meg a fejében, hogy esetleg megtagadja azt. – Remélem, hogy híreket vagy legalább egy nagy adag sötétségport hoz…

A lány éppen feltápászkodott volna, mikor a portré ajtaja kinyílt, ezzel utat engedve a belépni készülő Ginny Weasleynek.
- Ruby Lightning, mégis hol voltál egész reggel?!
- Egy folyosón ébredtem fél tízkor – sóhajtotta az érintett keserűen, ugyanis nem szeretett volna magyarázatot adni mindenről, ami vele történt. Soha nem szerette, ha korlátozták, vagy számon kérték. – Nem emlékszem arra, hogy hogyan kerültem oda. Egy házimanó szerint elájulhattam. Ennyi!

- Már azt hittem, hogy téged is megtámadott – sóhajtott fel megkönnyebbülten Ginny. – Az éjjel az a valaki, aki Lumpsluck szobájában hagyta egy hajszálát, ismét megjelent.
- Bántott valakit? – érdeklődött Ruby.
- Igen, de nem fogod elhinni, hogy kicsodát!
- Nos?
- Pitont támadta meg! – jelentette ki Ginny, mire a másik lány elnevette magát, ő azonban még csak el sem mosolyodott. – Ez nem vicces! Nem tudjuk, hogy ellenséggel, baráttal, vagy egyszerűen csak egy idiótával állunk szemben.

- Aki Pitont képes volt megtámadni, annak lehet valami sütnivalója – morfondírozott Ruby. – Végül sikerült kárt tennie az igazgatóban?
- Nem, Piton gyorsan reagált. Sikerült is kitépnie néhány hajszálat is a támadójától. A tanárok arra gyanakszanak, hogy valamilyen elmebajban szenvedő diák próbálja megkeseríteni az életüket. Persze ezek a dolgok nem nyilvánosak, mi is csak a beépített képlakóktól hallottuk. Luna mondta, hogy mikor a megbeszélésről tartott visszafelé, furcsa hangokat hallott, valamint egy elsuhanó női alakot, hosszú hajjal. Nem kizárt, hogy ő kapott el téged is…
- Látod, ez elképzelhető – bólintott elgondolkozva Ruby, és magában megfogadta, hogy soha többé nem császkál majd sötétedés után egyedül a folyosókon. – Most viszont mennem kell…

- De… Órán kellene lenned, nem?
Ginny bizonytalan hangja azonban már nem hatolt el a lány füléig, mert addigra elhagyta a tornyot, és útban volt ahhoz az alagúthoz, melyet az ikrek a szokott alagútnak hívtak. Erről rajtuk hármukon kívül csak Lee Jordan, Harry Potter és Ron Weasley tudtak, így nyugodtan kijelenthették, hogy ez volt a legbiztonságosabb út a kastélyhoz. Abban sem vagyok biztos, hogy Lee és Ron tudnak erről a bejáratról - gondolta magában a lány, miközben óvatosan lopózott arra a helyre, melyet barátja meghagyott neki.

Mikor elérte azt a szobrot, mely az alagút bejáratát takarta el a külvilág elől, elbújt, nehogy valaki olyan lássa meg, akire nem számított. Még csak pár perce rejtőzködött, amikor a nagy óra elütötte a tizenkettőt, és megjelent Fred Weasley életnagyságban, egy óriási táskával és egy varázspálcával a kezében. Ruby addig hozzá sem szólt, míg egy sokkal kevésbé népszerű folyosóhoz nem értek, ott azonban hirtelen átölelte a fiút, aki meglepetésében elejtette a táskát, melyet addig szorongatott.

- Én is örülök neked – jegyezte meg vigyorogva. – Hoztam nektek egy kis utánpótlást. Trágyagránát, sötétségpor, csalizajgép, meg persze minden, amire szükségetek lehet.
- Köszönöm! Mondd csak, valami híred nincsen a számomra?
- Nos, most, hogy így kérdezed… George végre megkérte Hisztis Myrtle kezét…
- Fred! – vágta fejbe a nevetgélő fiút Ruby. – Légy már egy kicsit komolyabb!
- Nem tehetek róla, de melletted nem tudok komoly lenni!
- Olyan röhejes látványt nyújtok, vagy mi?! – tette csípőre a kezét Ruby fenyegetően, de ő maga sem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.

- Nos, a Rend nem tud arról, hogy ti is szervezkedtek, bár, ha szabad javasolnom, kapcsolatba kellene lépnetek Remusszal vagy legalább apával. Ismét megöltek két muglit, egyet pedig megkínoztak. Feltételezzük, hogy a tettes Bellatrix Lestrange volt, ugyanis az ő specialitása az ilyen. Harryről semmi hír nincsen, ahogyan Ronról és Hermionéről sem.
- Gondolom, ha már együtt tűntek el, akkor együtt sem hallunk róluk – jegyezte meg Ruby.
- A Rendnek volt egy összecsapása egy halálfalókból álló kisebb csapattal tegnap este. Szerencsére senki nem halt meg, viszont néhány súlyosabb sérültet szereztünk. Sikerült ugyan meghátrálásra késztetni az ellenséget, de mégis elvitték azt, amit kerestek.
- Mit kerestek?
- Azt sajnos nem tudom – sóhajtott fel Fred keserűen. Időközben az ő arcáról is lefagyott a mosoly, és így sokkal inkább nézett ki szomorúnak, mint komolynak. Egy darabig hallgattak, majd a fiú szemei ismét felcsillantak. – Képzeld, egy jó hírem is van!

- Micsoda? – kérdezte Ruby.
- Tonks gyereket vár Remustól! Először el sem akartam hinni, de aztán anya fejbevágott egy karalábéval, mert szerinte nem szabadna ilyen hitetlennek lennem. Nem szeretem a karalábét… Hé, min nevetsz?
- Csak eszembe jutott, hogy milyen aranyosak voltatok George-dzsal, amikor még kicsik voltunk. Egyszer megtöltöttetek egy párnahuzatot karalábéval, mert nem akartátok megenni.

Tovább azonban nem nosztalgiázhattak, mert határozott léptek zaja hallatszott tőlük nem messze. Mindössze annyi idejük volt, hogy elrejtsék a Weasley termékekkel teli táskát, majd egymással szembe fordulva várják a sors ítéletét.
- Ez McGalagony! – suttogta Fred. – Azt hittem, hogy már megszabadultam tőle…
- Maradj nyugton! – préselte ki a szavakat Ruby összeszorított fogai között, majd mikor látta, hogy a professzorasszony befordult arra a folyosóra, melyen ők álltak, hirtelen átölelte barátját, és megcsókolta.

- Lightning! Weasley! Mi a… Weasley?! Komolyan mondom, kezdem azt hinni, hogy magától már soha az életben nem lesz nyugtom! – dohogott a hölgy, azt azonban még Fred sem merte volna állítani, hogy a dühtől pirult ki az arca. – Az Isten szerelmére! Legalább ne itt rendezzenek jelenetet!

- Neked meg hogyan juthatott ilyesmi az eszedbe?! – kérdezte Fred, mikor a tanárnő már hallótávolságon kívül került.
- Így legalább nem feltételezi, hogy az iskolát jöttél felrobbantani! – vonta meg a vállát Ruby, majd beszámolt a fiúnak a kastély eseményeiről is.