Ruby:

A holdfényben fürdőző udvaron két fiatal sétálgatott, teljesen elmerültek egymásban, s mindketten megfeledkeztek már egyikük kezdeti aggályairól.

- Ugye, milyen jó ötlet volt a romantikus séta? – kérdezte Regulus büszkén, mikor látta, hogy barátnője nagyon jól érzi magát.

- Igen, igazad volt – bólintott Suzy, majd mosolyogva megcsóválta fejét a gondolatra, hogy egy órával azelőtt még hallani se akart a holdfényes randevúról. - Persze, mindent túlreagálok! Nincs itt semmi probléma, de még csak nyoma sincs a veszélynek – gondolta magában a lány.

Nem telt bele sok idő, a fiatal pár már teljesen el is feledkezett arról, hogy társaik milyen okból kifolyólag teszik tűvé a kastély minden szegletét. Csak sétálgattak, beszélgettek és nézték a csillagokat, melyeket máskor nem láttak olyan szépnek. Pillantásuk a titokzatos, ám ezzel együtt csodálatos holdra siklott, s az teljesen megbabonázta őket.

Suzy mindig is józan gondolkodású leányzó volt, míg Regulus kissé elrugaszkodottabb, de így mindenben nagyszerűen kiegészítették egymást. Éppen ezt a harmonikus kapcsolatot tárgyalták meg, amikor egy rémisztő farkasüvöltés szakította félbe a beszélgetést.

- Mi volt ez? – kapta fel a fejét a fiú, majd ránézett barátnőjére, akinek az arcvonásai teljes mértékben megváltoztak. Eltűnt a mosoly, mely eddig szétterül pirospozsgás arcán, mely immár holtsápadt volt.

- Gyere, minél hamarabb el kell tűnnünk innen! – jelentette ki Suzy, majd remegő kézzel megragadta barátja karját, hogy a kastély felé húzhassa. Futottak, amilyen gyorsan csak tudtam, ám ez nem volt elég. Hamarosan már a közvetlen közelükből hallatszottak a vérfagyasztó állati zajok.

- Suzy, mi folyik itt? – kérdezte rémülten Regulus. – Milyen hangok ezek?

- Ne ijedj meg, de azt hiszem, hogy egy vérfarkas vetett ránk szemet! - nyögte ki a lány, miközben minden erejét összeszedve azon volt, hogy meneküljön, és kieszeljen valami használható tervet arra az esetre, ha mégsem érnék el időben a biztonságot nyújtó kastélyt.

- Már nagyon közel vagyunk. Csak még egy kicsit! – könyörgött magában Suzy, ám a következő pillanatban szembetalálták magukat azzal, amitől a legjobban féltek: egy kifejlett vérfarkassal.

Hirtelen velőtrázó sikoltást hallattak, majd lélekszakadva próbálták menteni a menthetőt, vagyis a testi épségüket.

- Áhá, szóval itt vagy! – kiáltott fel James diadalmasan, miközben rábökött egy tintafoltra a térképen, mely a „Ruby Lightning” nevet vonszolta maga után. A paca az átlagsebességnél gyorsabban haladt, egészen addig amíg…

- Peter Pettigrew? – kérdezte homlokráncolva Natalye. – Neki nem Bonnie-val kellene lennie? Hol van Bonnie? Mit keres Peter egyedül azon a folyosón?
- Nem tudom, drágám, de nekem nem tetszik ez a dolog. Túl sok benne a kérdőjel, így nem tudjuk biztosan, hogy melyiket kellene elsőnek figyelembe vennünk – csóválta meg a fejét a fiú, majd tovább lapozgatta a térképet.

- Most mihez akarsz kezdeni? – kérdezte zaklatottan Lye.

- Ne aggódj, először megkeresem Bonnie-t, aztán majd mindenre fényt derítünk lassacskán…

- Tudod, nyugodtabb lennénk, ha nem lenne ott az a lassacskán szó – sóhajtott fel a lány, s barátja felé hajolva ő is a Tekergők Térképét kezdte vizslatni.

 

- Na, ezt is jól megcsináltad, Ruby! Elaludni egy olyan vécében, ami a mardekárosok fennhatósága alatt áll… Nevetséges – morogta maga elé Ruby, miközben folyosóról folyosóra lépkedett. Egyre inkább belelovalta magát a szidalmak zúdításába (a saját fejére természetesen), így észre sem vette a vele szemben szomorúan battyogó Petert, egészen addig, amíg fel nem lökte.

- Ne haragudj, nem direkt volt – szabadkozott a lány, majd ő is lehuppant a földre. – Mit csinálsz te ilyenkor ezen a folyosón?

- Eredetileg mindenki téged keresett, párban. De Bonnie nem volt valami barátságos velem, és az egész expedíció kellős közepén elkezdett kiabálni, mire én otthagytam. Pedig csak szerettem volna beszélgetni vele! – sóhajtott Peter. – Néha úgy érzem, hogy én teljesen fölöslegesen létezem. Nem kellek senkinek, mindenki csak kerül engem. Bonnie azt is mondta, hogy Siriusék is csak azért állnak szóba velem, mert sajnálnak.

- Ez egyáltalán nem igaz! – rázta meg a fejét Ruby. – Szerintem Bonnie csak viccelt. James, Sirius és Remus mindig úgy emlegetnek téged, mint a társaság lelkét. Azzal, hogy sokszor kezdeményezel beszélgetést, képes vagy beindítani az eseményeket, és azok az esetlen megmozdulásaid, amelyek következtében mindenki nevet igazi hangulatot teremtenek.

- Köszönöm! – nézett rá hálásan Peter a lányra, majd ismét szólásra nyitotta a száját, de még mielőtt megszólalhatott volna, két sikoly rázta meg a kastély csendjét.

- Ez… ez Suzy! És a nyakamat teszem rá, hogy a másik Regulus! – jelentette ki Ruby, majd gyorsan talpra szökkent. – Kintről jön a hang. Gyerünk!

- Ebből baj lesz – jegyezte meg csak úgy mellékesen, magának Peter, majd ő is követte a lányt.

 

Dory és Sirius még még mindig a folyosókat rótták, minden terembe benyitottak, az összes lovagi páncélba benéztek, de a keresésnek nem volt eredménye. Kimerülten folytatták a kilátástalannak tűnő kutatásokat, nem törődtek azzal, hogy az iskola gondnoka esetleg rajtakaphatja őket, sem pedig az izomlázzal a lábukban.

Egyszer aztán közeledő léptek zaja ütötte meg a fülüket, mely reményt adott nekik a befejezésre. Ám csalódniuk kellett, ha Ruby érkezését várták, ugyanis a jövevény a zaklatott Bonnie volt. A lány sűrűn kapkodta a levegőt, majd mikor meglátta barátait, megállt és nekidőlt a hideg falnak, hogy kifújhassa magát.

- Bonnie? Mi történt? Hol van Peter? – kérdezte aggodalmas hangon Dory barátnőjét, majd Siriusszal együtt közelebb lépett hozzá.

- Fáj a fejem – pihegte a lány. – Ha fáj a fejem, akkor szörnyű dolgokat vagyok képes mások fejéhez vágni… Megharagudott rám és faképnél hagyott.

- Semmi baj – tette a lány vállára a kezét Sirius –, Peter nagyon kedves fiú, nem fog sokáig haragudni rád, akármit mondtál is neki! Egyébként… Mit mondtál neki?

- Azt, hogy észre kellene vennie magát, mert mindenkit az őrületbe kerget. És azt, hogy ti is csak azért nem zavarjátok el, mert sajnáljátok – nyögte ki Bonnie, majd félénken pillantott Siriusra, azt várva, mikor önti el őt a düh.

Ám a fiú csak mosolygott, nem lett mérges. A két lány csodálkozva nézte őt, próbálták kifürkészni, mire gondol valójában. Ám, a tekergő még hosszú nem adta annak halovány jelét sem, hogy meg kívánja osztani elméjének titkait velük. Végül mégis szólásra nyitotta száját, és még mindig mosolyogva kezdett beszélni.

- Nem te vagy az első, aki ezt mondja neki, ne aggódj! És ő nagyon jól tudja, hogy ez nem igaz. Mi nem vagyunk azok a kimondottan udvarias, álszent fiúk, így ha nem élveznénk a társaságát, akkor nem engednénk, hogy velünk legyen. Ne emészd magad emiatt, inkább menjünk fel a gyengélkedőre, és kérjünk neked egy fejfájás csillapítót!

- Rendben – bólintott Bonnie nagyot sóhajtva. Azonban néhány lépés után meg kellett állniuk, ugyanis rémült sikoly hangzott fel a roxforti birtok egy, a kastélyhoz közeli pontjából.

- Ez meg mi lehet? – kérdezte Dory.
- Regulus! – kiáltotta zaklatottan Sirius, majd szaladni kezdett az ellenkező irányba, s a lányok pedig utána eredtek.

 

Natalye és James a Tekergők Térképe fölé görnyedve keresték a „Bonnie Taylor” nevet viselő tintapacát, ám nem jártak sok sikerrel. Éppen be akarták fejezni az aktuális felület tanulmányozását, mikor felhangzott két jól ismert hang segélykérő sikolya, s megjelent a lap egyik sarkában három gyorsan haladó pötty.

- James, ez ugye nem azt jelenti, amit gondolok, hogy jelent…? – kérdezte Natalye rémülten. – Azok a hangok… Mintha Suzy és Regulus kiabáltak volna, de nem, az lehetetlen. Hiszen mindketten, Suzy legalábbis tudja, hogy nem lehet! Nem mehettek ki! És azok a hangok kintről jöttek… James, figyelsz te egyáltalán?!

- Ühüm… - motyogta a fiú, miközben eszeveszett sebességgel lapozgatta a térkép amúgy nem túl nagy terjedelmű lapjait. Egyszer aztán megállt és szemei tágra nyíltak. – De bizony, hogy kimentek! – mutatott rá két pöttyre, melyek a „Suzy Shinner” és a „Regulus Black” nevet viselték, s az udvar kellős közepén tartózkodtak, nem messze a „Remus Lupin” elnevezésű pacától.

- Úristen! – kapta kezét a szája elé a lány, de nem volt több ideje a rémüldözésre, ugyanis James karon ragadta és maga után húzta egy titkos folyosó felé.

 

- Suzy, mi ez az egész? – kérdezte Regulus halkan, miközben lassan hátráltak. – Hogy kerül ide egy igazi vérfarkas? Hiszen azok… emberek, nem?

- Ezt… majd máskor… megbeszéljük – lihegte a lány, de hiába próbált arra gondolni, hogy egy napon majd nevetve emlegetik majd fel a rémisztő esetet, nem tudta elképzelni, hogy valaha megmosolyogja majd szorult helyzetüket. Tudta ugyan, hogy nem fog örökké tartani a pillanat, melynek akkor részesei voltak, mégis végtelen hosszúságúnak tűnt.

A vérfarkas hátborzongató üvöltést hallatott, majd egyre közelebb és közelebb lépkedett a két fiatalhoz. Ők nem tudtak mást tenni, mint egymásba karolni és várni, hogy mi fog történni velük. Ekkor hallották meg az elsőként érkező Bonnie-Dory-Sirius trió ijedt kiáltásait, melyek megzavarták egy kissé a feléjük tartó fenevadat, aki így megszaporázta lépteit.

- Suzy! – visította a kastélyból egy másodperccel később kirontó Ruby, ám többet már nem mondhatott, ugyanis Peter, aki a nyomában loholt, nem tudott megállni, így fellökte a lányt, ő maga pedig egyensúlyát veszítve rázuhant.

A James-Natalye páros már csak az esésük által felvert porfelhőt látta, majd ezután kénytelenek voltak lefékezni, hiszen nem szerettek volna megbotlani a földön heverő két barátjukban.

A probléma csak az volt, hogy a nagy felfordulásban a vérfarkas teljesen megzavarodott, s eszeveszetten száguldani kezdett a hozzá legközelebb álló pár felé, így már csak néhány méter választotta el őket egymástól. Az utolsó pillanatban azonban egy fekete nagymacska ugrott közéjük, ezzel megfékezve a vérszomjas farkast a táplálékszerzésben.

A sötét szőrű állat gyorsan mozgott, így a vérfarkasnak nem sikerült megsebeznie őt, mégis magára vonta a figyelmét.

- Hogy került ide egy feketepárduc? – kérdezte meglepetten Peter, mikor észrevette a harcolókat. – Itt nem honos…

- Jó ég! Hiszen ez…
- Igen, Dory, én is tudom – bólintott Bonnie, majd lelkesen hajrázni kezdett a macskafélének.

- Én ezt nem értem – csóválta meg a fejét Sirius, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a küzdelemről. – Remélem, hogy nem esik baja…

- Ne aggódj, Reg biztonságban lesz! – próbált mosolyogni Natalye.
- Csodába azzal a Casanovával, én Remusért aggódom! Az egy igazi vadállat, még a végén elteszi láb alól szerencsétlent…

- Idefigyelj, te fatuskó! – mászott ki Peter alól Ruby, majd odalépett Siriushoz, és vészjóslóan rávillantotta szemeit. – Az a macska az öcsédet próbálja megmenteni, és ha nem vetted volna észre, még Remusra is figyel, nem sebesíti meg! Szóval pofa be, szeretnék odafigyelni!

- Tévedtem, a vadállat nem ott van, hanem itt… - motyogta a fiú, majd mikor visszafordította tekintetét a harcra, észrevette, hogy az már befejeződött. A vérfarkas eszméletlenül feküdt a földön, s fölötte a feketepárduc lihegett, majd hirtelen felegyenesedett, s már nem az volt, akinek eddig látták.

Egy lány volt a párduc helyén, akinek az éjszakai szellő fújta barna haját, s akinek tekintetéből szeretet áradt, mikor az ájult vérfarkasra nézett, még akkor is, ha az arcán lassan végigcsorgott s homlokából szivárgó, piros vér.

- Bocs, hogy ilyen sokáig tartott, mire ideértem – szólalt meg végül Regulusra és Suzyra nézve. – Egy kicsit kiütött még azelőtt, hogy titeket üldözőbe vett volna.

- Jess… - nézett rá Suzy barátnőjére könnyes szemmel, miközben arra gondolt, hogy az előtte álló lány egy igazi hős.