Ruby:

Egyszer mind meghalunk. Az élet igazságtalan. Ez az egész egy béka hibája. Sok millió évvel ezelőtt Isten egy narancssárga békára bízott egy üvegcsét, és így szólt:
- Vigyázz erre az üvegcsére béka, ebben van a halál. Ha kiszabadul, akkor egyszer mindenki meghal majd - mondá a Nagyúr, és átadá a békának az üveget.
Ez a béka nagyon gondosan vigyázott az üvegcsére, míg egyszer csak arra nem tévedt egy kecskebéka. Azt mondja a narancssárga:
- Vigyázz, béka, ebben az üvegben van a halál.
Erre a kecskebékának felragyogott szeme, és kérlelni kezdte a másikat, hadd vigyázhasson ő az üvegre. A narancssárga hamar beadta a derekát. A kecskebéka nagy örömében ugrálni kezdett, aminek következtében leverte az üvegcsét, ami darabokra tört. Kiszabadult a halál. Azóta sorozatosan halnak meg az emberek, míg a békák is elnyerték méltó jutalmukat: az országutakat, forgalmastul.

Egész életemben lázadónak tartottak. Mindig azt csináltam, amihez épp kedvem volt. Soha nem fogadtam szót, átléptem a határokat, fütyültem a szabályokra. Feleslegesnek tartottam az életet, mondván: egyszer úgyis mind meghalunk! Hát, nálam ez egész gyorsan bekövetkezett...
Most elmesélem kis életem, illetve halálom, illetve halálon túli életem, ahol nem is éltem. Vagy mi.

- Georgia! Georgia Martinez! Azonnal ébredj, különben én rugdoslak ki az ágyadból!
Az anyám. Egy igazi hárpia. Nem csoda, hisz ügyvéd. Néha az az érzésem támadt, hogy soha nem is szeretett engem.
- Mmm... - fordultam meg az ágyban.
- Georgia, ébredj, különben nem kapsz munkát! És ha nem kapsz munkát, akkor nem lesz pénzed! És ha nem lesz pénzed, akkor nem tudsz elköltözni, pedig én nem foglak eltartani!
Az első olyan napom, ahol tényleg éreztem, hogy muszáj felkelnem. A saját érdekemben, ugyanis, ha nem lesz pénzem, akkor tényleg kirak.

Szóval felkeltem. Felöltöztem, kiszedtem a húgom az ajtómból, és elindultam a Happy Time ügynökségbe. Elsőre megteszi, nem mehetek még az Abszol útra, ahhoz kell az ottani lakás. Szóval, elbicikliztem. Elég messze volt, és az út sem volt valami keleti kényelem. Szűk miniszoknyában ugyanis nem valami élvezet tekerni, mivel minden lábmozdításnál vissza kell húzni a kényes ruhadarabot, hogy a kíváncsiskodók ne nyerhessenek betekintést a... Oda.
Megérkeztem a Happy Time-hoz, bementem. Nem izgultam, sokkal inkább undorodtam. Ennyi mugli között lenni, akik aktakukacok vagy galacsin agyúak vagy gépgyíkok... Nem valami pozitív élmény. Leültem az egyik kis olyan fotelba, amit valószínűleg pont a várakozásra terveztek. Csomóan megbámultak. Sokan még ki is kukucskáltak a kis paraván irodájuk fala fölött. És volt ott egy nő. Egy undorítóan kövér nő. Folyamatosan engem bámult. Nem vicc. Még csak nem is pislogott. Aztán húsz perc múlva meguntam, és megpróbálkoztam egy erőltetett mosollyal. Elfordult, szóval biztos nagyon meggyőző lehettem. Elővettem az mp3-am, felettem a fülhallgatót és max hangerőre kapcsoltam. Egyszer csak egy alacsony, vigyorgós, középkorú nő állt elém. Levettem a fülhallgatót. Gondoltam, udvarias leszek, felállok. Hát, ülve kellett volna maradnom. Az a nő alig volt százharminc centi! Talán a derekamig ért. Na, jó, inkább a gyomromig. Szóval, ha valami rosszat mondtam volna, akkor simán gyomorszájon tudott volna fejelni. De csak vigyorgott. Annyira, hogy alig látszottak a pici, vizenyős kis szemei.
- Helló, a nevem Dolores. Én fogom kiválasztani, hogy milyen munkád lesz a cégnél! - És csak vigyorgott. Megpróbálkoztam én is, de inkább fintor lett belőle. - Valami baj van? - kérdezte az arcomat fürkészve.
- Á, semmi! Azon kívül, hogy egy törpe nyanya akar nekem dirigálni... Nem, semmi baj! - csúszott ki a számon.

Két perc múlva azon kaptam magam, hogy egy sötét alagsori irodában ülök, három méter magas papírkupacok mellett. Nem kellett volna beszólni a törpének. Valaki felkapcsolta a villanyt. Odanéztem: egy magas, szőke hajú, vastag szemüvegű férfi lépett be vigyorogva.
- Helló, Tod vagyok - nyújtotta a kezét. - Mit csináltál a törpével? Mármint, hogy ide kerültél. - vigyorgott.
- Semmit az égvilágon! Csupán kiszaladt a számon, hogy olyan csodásnak tartom, hogy egy törpe akar nekem dirigálni... - Tod csak elismerően füttyentett.
- Tehát... Akkor mondom is a dolgod: keresd meg a hatszáznyolcvankettes fiók mind a húsz lapját, és vidd fel a másodikra Erik McCartney-nak, várni fog. Egyéb dolgok: soha ne késs el, a törpe akkor begurul, van egy egyórás ebédszünet, ami harmincöt perces...
- Egy egyórás ebédszünet, ami harmincöt perces? - pislogtam rá.
- Igen, mert a felsőbb erők kiszámolták, hogy tíz perc amíg leérsz, öt perc amíg kaját veszel, és tíz perc amíg visszaérsz, szóval van harmincöt perced, hogy megedd a kajád. Zseniális, nem? Hm, azt hiszem, mindent elmondtam. Jó munkát! És igyekezz, még van két órád az ebédig! - Azzal kimászott az ajtón, lesodorva vagy öt papírkupacot.
Hát, nekiláttam. Másfél óra múlva összeszedtem a lapokat, és levittem ahhoz a bizonyos Erikhez. Erik nem volt csúnya, de nem volt az esetem. Aztán lementem venni valamit enni. Szép idő volt, jól befülledtem derékig érő fekete hajjal. Megláttam a tömegben egy hot-dog árust, és elindultam felé. Épp egy csapat francia turistán verekedtem át magam, mikor egy kövér néger pasi megszólított.
- Mondja, kisasszony, mennyi az idő? - Rápillantottam az órámra.
- Dél múlt két perccel.
- Köszönöm! - Épp mentem volna tovább, mikor végighúzta a kezét a karomon. - Hogy is hívják?
Nem tudom, mi ütött belém, de megmondtam.
- Georgia Martinez - A pasi elmosolyodott, majd tovább ment.

Épp pár másodperccel később néztem szembe a halállal. Hát, ő nyert. Mert eljött az a pillanat, hogy tudod, hogy neked véged, és csak annyi jön ki a torkodon, hogy: francba! És agyoncsapott. Később megtudtam, hogy az egyik műholdról leszakadt vécéülőke alakú fémdarab volt. Egy vécéülőke csapott agyon, ami ötszáz kilométer per órás sebességgel zuhant felém. Pont felém! Furcsa volt. Láttam a széttrancsírozott testem, de nem voltam benne. Átléptek rajtam az emberek. Csak egy nem. Egy nagyon fura fazon. Idősebb volt nálam jó pár évvel. Csak ő látott. Meg is szólított.
- Na, gyere kislány, mi most elmegyünk.
- Mi? Ki maga? És hova akar vinni?
- A nevem Mason. El akarlak vinni innen. Egy halott léleknek nem jó, ha látja a testét. Főleg nem így! - bökött a hullám felé.
- HALOTT?!
- Bezony - mondta egykedvűen a pali.
Az egyik írónő írt egyszer egy könyvet arról, milyen egy szerettünktől való elválás. Nos, valami ilyesmit érezhet egy hulla is.
1.: Tagadás: Mi? Az lehetetlen! Én nem lehetek halott!
2.: Düh: A kurva életbe! Olyan hülye, rohadt szerencsétlen vagyok!
3.: Alkudozás: Nem lehetne inkább, hogy visszamenjek, és meghalna mondjuk egy bűnöző?
4.: Elkeseredés: Ó, a francba! Ilyen is csak velem történhet...!
5.: Elfogadás: Hát, ha már megtörtént, nem tehetek ellene semmit...

- Figyelj, kislány! Gyere, menjünk! Elmagyarázok mindent.
Elindultunk egy kisebb étterem felé. Beültünk. Tök azt hittem, hogy nem látnak engem, de aztán az is kiderült, hogy már látnak...
- Szóval, azért látnak már, mert egy különleges dolog történt veled. Az a fura néger pasi, aki megkérdezte tőled az időt, egy kaszás volt. Neki te voltál az utolsó...
- Az utolsó? Utolsó mi?
- Az utolsó áldozat, utolsó cetli, utolsó hal a horgon... Nevezd, ahogy akarod! Ezért most te is kaszás lettél. Persze, egy új testben.
- Új test!?
- Naná. Mégsem szaladgálhatsz lelkek után abban a szilánkokra tört, koszos izében. Persze, a halandók máshogy látnak minket, más arccal. Csak mi, kaszások vagyunk képesek egymás halandó arcát látni. Meg az ISZ-eink... Ne kérdezd!
- És pontosan mi is a dolga egy ilyen... Kaszásnak?
- Hát, minden reggel nyolckor, itt a vendéglőben találkozunk, kapsz egy cetlit névvel, hellyel, pontos idővel, és még idő előtt le kell választanod a lelket a testtől, még mielőtt meghal.
- Aha. És azt hogyan?
- Megérinted úgy, ahogy téged az a fura pasi.
- Értem.
- Rendben. Hány éves is voltál?
- Tizenhét.
- Istenem... Sajnálom.
- Ugyan, egyszer úgyis meghaltam volna!
- Később majd nem így fogod látni a dolgokat...
- Hát az később lesz. Vagy nem...