Ruby:

Nem értettem, miért mondta Mason, hogy meg fog változni a véleményem a halálommal kapcsolatban. De nem firtattam tovább.
- Te, Mason...
- Mondd, prücsök?
- Ha most más testben vagyok... akkor, nem kéne nevet változtatnom?
- Á, jó hogy mondod, valóban! A neved mától Sheryl Craig. De persze csak az élőknek...
- És most hogy nézek ki?
- Pillanat... - benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy kicsi zsebtükröt. - Parancsolj. De ne sikíts!
Megnéztem magam. Hát nagyon közel voltam a sikításhoz! Szó szerint egy Barbie baba nézett vissza rám. Nem vicc. Egy Barbie. Olyan szőke haj, kék szem, hófehér bőr... Undorító. És eltűnt az orrpiercingem is. Meg a szemöldökpiercingem is. Sőt, eltűntek a fülfurataim is.
- Uramatyámeztnemhiszemel! - daráltam kétségbeesetten.
Mason rápillantott a tükörre, hogy megnézze a "halandóarcom".
- Igazad van, az eredeti jobb.
- Nem mondod?! Kösz, ez most tényleg sokat segített! - mondtam gúnyosan.
- Na, gyere, menjünk. Ma még nálam alszol, aztán holnap szerzünk neked egy lakást a nyárra.
Utána mentem. Az út a házáig egyszerűen borzalmas volt. Nem csak azért, mert rohadt hosszú volt, és térdig lejártuk a lábunkat, hanem azért, mert minden egyes bolt kirakatában láttam magam. Vagyis a hamis magam. (A tévés bolt volt a Rémálmok Rémháza!)

Másnap reggel Masonnel együtt mentünk vissza az étterembe. Leültünk, vártunk, reggeliztünk. Aztán letelepedtek mellénk még ketten. Egy magas, vörös hajú nő, és egy szintén magas, szintén vörös pasi. Tök hasonlítottak egymásra.
- Á, Georgy! Bemutatom Bettyt és Brandont!
A vörös nő undorítóan nagy vigyorra húzta a száját, aminek következtében kilátszottak lófogai. Pfuj.
- Szia! Gondolom te vagy a vécéülőkés kislány! - nyújtotta felém a három kilométer hosszú műkörmökkel felszerelt kezét.
Kezet fogtam vele is, meg a sráccal is.
- Georgia, ők is kaszások. Mielőtt még megkérdeznéd: ikrek.
- Igen, egyszerre haltunk meg! Pontosan ugyanabban a pillanatban! - rebegte boldogan Betty.
- Oké, Betty, köszönjük a közérdekű közleményt! - intette le Brandon, mire a nő sértődötten elfordult.
- Na, itt vannak a cetlik. Sajnálom Brandon, ma dupla munkád lesz. Tiéd a gyönyörű ifjú pár! Betty, tiéd a pap. George, mi ketten megyünk. Tiéd a násznagy, enyémek a tanuk. Tízkor indulunk, ha azt akarjuk, hogy beengedjenek a lagzira.

Fél tízkor szépen kiöltözve találkoztunk az étteremnél, aztán elindultunk. Mi mentünk elöl Masonnel.
- Te, prücsök, hova is mentél volna tovább tanulni? - kérdezte hirtelen.
- Ööö... Londonba... - Valahogy nem akaródzott megmondanom neki, hogy bizonyos mágikus képességekkel rendelkezem. (Ergo, boszi vagyok.)
- Londonba, Londonba! De hová? - Látta rajtam a feszültséget. - Nyugi, tudom, hogy boszorkány vagy... Csak azért kérdeztem, mert akkor beíratnálak, hogy elég legyen nyárra a lakás.
Ledöbbentem. Vajon honnan tudta meg?
- Az auror képzőbe megyek.
- Oké. Valamelyik nap ellátogatunk oda is.
Eközben odaértünk a templomhoz, ahol egy csomó ipse meg spiné állt. Vagyis vonult be. Na, szép! - gondoltam. - Egy ifjú házaspárt fogunk megölni!
- Betty, Brandon, ti menjetek előre! Mi Georgiával itt hátul leszünk. Mi még a hacacáré előtt választunk szét. A buli után találkozunk a bejáratnál! - Azok bólintottak, aztán leléptek.
Höh, buli. Tök buli. Annyira buli, hogy épp most készülünk megölni egy újdonsült házaspárt, pereputtyostul! Nagyon buli.
- Te, Mason, és hogy fognak meghalni? Úgy értem... Nekünk kell őket is megölni? Azt hittem, mi csak lelket választunk, vagy mi...
- Nem, mi nem gyilkolunk.
- Hát akkor ki? - értetlenkedtem. - Ha már vannak kaszások, akik lelkeket tépnek ki a testekből, akkor a halál biztosan nem csak úgy... lecsap...
Mason az egyik hatalmas üvegablakra mutatott, amin egy orángután méretű, majom-kutya szerű, négylábú tüskés gyík mászott. - A hantolók. Ők okozzák a baleseteket. Mi meg csak... Takarítunk utánuk...
- Szép! - csúszott ki a számon.
Megkezdődött az esküvő. Én gyors kiszúrtam a násznagyot, aztán Mason odaküldött, míg ő a tanukhoz ment. Lassan odalopóztam mögé, és végighúztam a tenyerem a hátán. Furcsa, hideg érzés futott át a kezemen, míg ő csak egy nagyot sóhajtott. Hát ennyi volt, én végeztem. Visszamentem Masonhöz, aki vigyorogva hátba veregetett. Magamban elkönyveltem, hogy ez tök könnyű volt. Láttuk azt is, ahogy a pár bevonul, ahogy mindenki hátba veregeti őket. Betty és Brandon is ezt csinálták. (Brandon ugye többet is tett némi hátba veregetésnél.) Viszont azt nem láttam, hogy Betty mikor választotta le a pap lelkét.

Épp ásítani készültem annál a résznél, hogy: "Aki ellene van eme házasságnak, az most szóljon, vagy hallgasson örökre!", mikor Mason az órájára pillantott, majd a szájával azt a két szót formálta felém, hogy: most figyelj! Hát figyeltem.
Abban a pillanatban kicsapódott az ajtó, és egy fegyveres ürge lépett be rajta, aki azt kiabálta, hogy tiltakozik. Aztán lelőtte a papot, a házaspárt, a tanukat és a násznagyot. Gyönyörű vég volt! Aztán már hallottuk is, ahogy a rendőrautók szirénázva leparkolnak a templom előtt. Zseniális volt. Tisztára, mint egy akciófilmben! Aztán elkapták a fegyverest, aki nem tiltakozott, blablablabla...
Aztán megjelentek a halott lelkek. Tisztára ki voltak akadva, csak a pap nem, mondván, hogy ő Isten híve, és most személyesen is találkozhat vele. Pfuit!* Kivezettük őket a templomból, majd megálltunk egy üresnek tűnő utca közepén. Rengeteg fény jelent meg, de nem tudtam kivenni az alakjukból, hogy mit is ábrázolnak. A lelkek elkezdtek közeledni a fényekhez. Aztán elhomályosultak, és eltűntek örökre.
- Hmmm... - sóhajtott fel Betty. - Na, akkor ezzel meg is volnánk. Én lépek is, mert még meg kell találnom a két tanú lakását...
- Minek az neked? - szóltam közbe.
- Jaj, hát mire szoktak használni egy lakást? Hát beköltözöm!
Ööö. Na. Ennyi. Itt vége. BEKÖLTÖZIK!?
- Mason! Ugye nem gondoltad komolyan, hogy én egy halott ember lakásán fogok lakni? Akit mellesleg én öltem meg!? Vagy mi!?
- Nem, jobb lakásokat vártam. Nem tudtam, hogy ilyen ürgék lesznek. Nálam maradsz.
Megkönnyebbültem, részben. Betty lelépett, majd őt követte Brandon. Mi meg szépen hazabattyogtunk Masonnel.

- Arra gondoltam... - kezdte -, mi lenne, ha elmennénk a halotti torodra?
Szadista állat.
- Remek ötlet! - lelkesedtem.
- Rendben. Holnap megkérdezem, hogy mikor lesz.
- Kitől?
- Ó, az maradjon az én titkom.
Utálom, ha titkolóznak előttem.
Mason lakásán azzal a gondolattal feküdtem le, hogy minimum egy héten belül kiderül, mennyien szerettek. Végül is, az ember nem minden nap látja a saját siratóját...


*Pfuit = Hogy oda ne rohanjak!