Ruby:

 Mason kiderítette, hogy vasárnap lesz az a bigyó. Szépen felöltöztünk feketébe, aztán mentünk a házunkhoz.

Nagyon meglepődtem - rengetegen voltak. A környék nem változott, ugyanaz a régi kőkerítés, a sárgarózsabokrok, a hatalmas terasz. Igaz, most a ház falából kiállt egy fekete zászló.

És az ajtóban ott állt anyám. Látszott rajta, hogy nagyon nyúzott. Mi is odaértünk a bejárathoz. Részvétet nyilvánítottunk, aztán bementünk. Elég gáz, hogy az ember a saját halála miatt nyilvánít részvétet a saját anyjának... Belépve kapásból tudtam volna mondani vagy húsz embert, akit életemben nem láttam. Ott voltak a húgom és az apám. Apám úgy nézett ki, mint egy depressziós, a húgom, Joy meg bőgött. Nem tudom, mit volt úgy oda, hiszen nem is beszélgettünk szinte soha. A leghosszabb beszélgetés, ami lezajlott köztünk, az ez volt:

- Takarodj az ajtómból!

- Gyík!

- Aki mondja! Joy, tűnj innen, vagy felrúglak!

- Genyó boszorkány!

- Dilis tyúk!

Ennyi. Szóval, ő bőgött.

Beljebb mentünk. Elszorult a szívem. A szobámnál ott álltak életem – na, jó, részben - felvirágoztatói. Ott sírt Lily, belefúrta arcát James vállába. James pedig óriási vörös szemekkel nyugtatta. Ott állt Remus, szerintem ő is bőgött. Aztán ott állt Sirius is. Állt? Őrjöngött. Folytak a könnyei, és idegbajosan ordítozott. Szerintem a többiek csak a bőgés miatt nem hallották. Szörnyű volt nézni. Akkor azt kívántam, bárcsak ne haltam volna meg! Nem gondoltam volna, hogy a halálom ekkora hatással lesz Siriusra. Teljesen kiborult. Pedig nem is voltunk olyan jóban. Persze, beszélgettünk meg minden, sőt, a legjobb barátaim közé tartozott, de egyszerűen féltem a társaságától. Nem bírtam mellette lenni. Hihetetlen, de igaz. Nem azért, mert bunkó vagy verekedős, vagy valami, hanem... Nem is tudom. Még soha nem gondolkoztam rajta. A lényeg az, hogy amikor megláttam, olyat éreztem, amilyet még soha senki iránt. Tiszta rossz volt, de közben meg jó is.

Gondolkodtam, hogy odamenjek, vagy ne menjek, de aztán nem tudtam dönteni. Mason látta rajtam, hogy valami nagyon piszkál.

- Menj oda hozzá - intett felé.

- Dehogy megyek! Vagy... á, nem tudom!

- Mondom, menj oda hozzá, megvárlak. Nyugi, itt leszek! - tette hozzá, mikor kétkedőn rápillantottam.

Hát elindultam felé. Újra elfogott az a fura érzés. A gyomrom ping-pong labda méretű lett, ha tudtam volna (ha lett volna vérem), akkor száz, hogy vörös lettem volna, és remegett a fülem. Komolyan. A fülem!

Már csak egy-két méterre voltam tőle, mikor nem bírtam tovább. Hangos nyögéssel megfordultam... VOLNA, ha nem magas sarkúban vagyok, és nem adja fel a szolgálatot a bokám. Elég gáz volt, de rohadt nagyot csattantam a padlón. Egy percig mindenki engem nézett. Hátrapillantottam Siriusra, aki döbbenten figyelt. Elkaptam a tekintetem. Felpattantam, aztán egy „jól vagyok!” harci kiáltással elindultam Mason felé.

Aztán valami nagyon fura történt. Vagyis valami nagyon furcsát hallottam.

- Georgia... - hallottam Sirius döbbent hangját.

Ha lett volna szívem, ami vert volna, most biztos megállt volna. Hátrapillantottam. A szemébe néztem, teljesen elvesztem bennük. Hogy lehet valakinek ilyen kék szeme?! Visszafordultam, és szépen lassan visszaindultam Masonhöz.

- Georgia! - kiáltott utánam.

Gyorsabbra kapcsoltam. Vajon honnan tudhatja? Vagy csak hallucinál?

Rántást éreztem a karomon. Elkapott. Lassan hátrafordultam, de nem néztem a szemébe. Nem mertem. Már megint jött az a gyomros érzés.

- Georgia... - suttogta lágyan.

Senki nem nézett ránk. Szerintem elkönyvelték Siriust.

- Nem értem, mire gondolsz... - mondtam zavartan. Úristen! Letegeztem! Ezt már buktam. Még mindig nem néztem rá. Hirtelen olyan érdekesnek tűnt a cipőm orra.

- Nézz rám! - utasított. Ránéztem. Nem tudom, miért. - Georgia... Én azt hittem... De hogyan...? Az lehetetlen...

- Nézd, nem értem, mire gondolsz, de holnap tízkor TAP! - nyomtam meg az utolsó szót, mire elképedt.

- Holnap? Mégis mi ez? - értetlenkedett.

- Sirius! TAP! - kiabáltam suttogva, aztán kikaptam a kezem az övéből, és már rohantam is Mason felé.

Csak úgy közbeszúrom, a TAP annyit tesz, hogy Találkozzunk A Parkban. Még negyedikben fejlesztettük ki ezt a közlési módot, amikor összeállt a Nagy Csapat.

Mikor elértem Masont, ő nevetett. Úgy néztem rá, mint egy őrültre.

- Mi van? - suttogtam neki idegesen. Megpróbálta visszatartani a nevetést, mire bekönnyezett a szeme. - Szerintem menjünk - löktem a kijárat felé.

Mikor már kellő távolságban voltunk a háztól, újra nekiestem.

- Mi bajod? - kérdeztem.

- Semmi... - röhögte. - Hogy lehet valaki ilyen béna? - vihogott.

- Jól van! Most mit kel kicsúfolni a kisebbet? Olyan vagy! - nyújtottam rá a nyelvemet, mint egy óvodás, és sértődötten elindultam haza. Vagyis Mason házához. Pár másodperc múlva már hallottam, hogy ott lépdel mellettem, de nem néztem rá.

- Miért olyan fontos neked az a fekete hajú fiú? - kérdezte halkan, de már komolyabban.

Nem válaszoltam. Mert igazából én sem tudtam. Meg amúgy is! Mégis mi köze hozzá?

- Hahó, George! Jól vagy? - kapálódzott a kezével a szemem előtt.

- Nem tudom... - mondtam halkan.

- Nem tudod, hogy miért fontos a fiú, vagy nem tudod, hogy jól vagy-e?

- Jól vagyok.

- Szóval nem tudod, miért fontos a fiú... - Nem szóltam. - Figyelj, Georgy... Nem azért mondom, de... szóval, nem nagyon kéne belsőségesebb kapcsolatokat teremtened emberekkel... mert... érted. Nem lenne valami jó, és neked is rossz lenne, ha... netalántán neked kéne... "elvinned".

Igaza volt. Eddig ebbe bele sem gondoltam. Mondjuk, nem vagyok ilyen pasi-faló, de... Na. Mindegy.

Még egy darabig csendben mentünk.

- A nevemen szólított - mondtam halkan.

- Melyiken? - kapta fel a fejét Mason.

- Azt mondta... Azt mondta, hogy Georgia...

- Mi!? - kiáltott. - Ezt eddig miért nem mondtad? Te jó ég, George! Tudod, mit jelent ez? - ugrott nekem.

- Nem. Mit? - hökkentem meg. Tök megijedtem. - Valami rossz dolog? Mert ha az, akkor nem érdekel! Én...

- Jaj, már! - vágott a szavamba. - Ez azt jelenti, hogy... - elharapta a mondatot. - Belenézett a szemedbe? - kérdezte hirtelen.

- Ööö... - mondtam zavartan. - Bele.

- Vááá! Ez azt jelenti, hogy ő az ISZ-ed! - kiáltotta.

- Ez csodás! - mondtam boldogan. - Csak van egy kis probléma... - kezdtem színpadiasan. - MEGOSZTANÁD VELEM IS ANNAK A BIZONYOS "ISZ"-NEK A JELENTÉSÉT!?

- Ó, hát persze! - csapott a homlokára. - Hol is kezdjem... hm... Szóval, emlékszel, amikor azt mondtam, hogy az élők más arccal látnak minket? - Türelmetlenül bólintottam. - Nos, utána mondtam, hogy csak mi, kaszások látjuk egymás igazi arcát. Aztán még hozzáfűztem, hogy még az ISZ-eink. És utána mondtam, hogy ne kérdezd. Rémlik?

Nem. Egyáltalán nem.

- Persze - mosolyogtam. - Most, hogy mondod! És mit is jelent?

- I, mint igaz, SZ, mint szerelem. Az a fekete hajú pasi az igaz szerelmed!

Szerintem látványosan elsápadtam volna, ha lett volna vérem, ami kifusson az arcomból. Hogy Sirius? Az ÉN igaz szerelmem? Az kizárt! Meg lehetetlen! Ez tiszta őrültség! Nagyon megdöbbentem, de egy kis szörnyecske a gyomromban ugrált és azt kiabálta, hogy: Igen! Igen! Ez az!