|
Egy nyári nap
Ruby 2009.09.24. 19:00
A Dupla-trió nyaral, ám az idillbe belezavar három fiú. Ki többé, ki kevésbé... A nyári nap gondoskodott a jó időről, a tengerparton vidáman tevékenykedő sármos vízimentő pedig a hangulatról. A fiatal férfi előszeretettel villogtatta ragyogóan fehér fogait a tőle nem messze lazító Dupla-trió derűs tagjai felé. A lányok persze mosolyogva integettek neki, majd magyarul összesúgtak egymás között. Nagy szerencséjüknek érezték, hogy nem kényszerültek az angol használatára, mikor úgy döntöttek, a nyaralást Angliában zavarják le. Természetesen mindenki turistának nézte őket, amit nem is igazán bántak, tekintve, hogy így kihallgathatták az emberek róluk kinyilvánított angol véleményét.
- Már egészen kijöttem a magyar gyakorlatból! – nyújtózott Suzy elégedetten, mikor elégedetten nyugtázta, hogy anyanyelvét sikeresen felelevenítette.
- Hát igen… Az ember nyelve rááll arra, amit nap, mint nap használ – bólintott Jess, majd beleszürcsölt a limonádéjába, amit néhány perccel azelőtt szerzett be egy igencsak jóképű pincértől, aki készségesen hajbókolt neki.
- Szerintem jól jött már nekünk ez a kikapcsolódás – jegyezte meg Bonnie, aki eddig a hasát süttette, aztán úgy döntött, ideje a hátának is valami színt kapnia. – Már régen voltunk tengerparton, nem?
- De igen – hagyta rá Dory, miközben érzékien nyomta bele ceruzáját az ölében fekvő jegyzettömbjébe. Nem is figyelt oda a beszélgetés további menetére, teljesen belemerült a kviddicscsapat új stratégiája címszavak alatt való rajzolgatásba. Élvezettel hódolt ama viszonylag új hobbijának, hogy legnagyobb ellenfelét kardokkal a mellkasában ábrázolja.
- Nekem hiányoznak a srácok – vágott szomorkás képet Jess. Eszébe jutott barátai vidám arca, különösen Remusé. – Már több, mint egy hónapja nem láttuk őket. Ne értsetek félre, nagyon élvezem a nyaralást, a partot, a magyart! De azért jó lenne néha a hülyeségeiken fuldoklani…
- Értem, mire gondolsz – bólintott Suzy. – Reget utoljára indulás előtt láttam, tehát már több, mint három napja teljes mértékben nélkülöznöm kell. Tudom, nem olyan sok idő, de… Nekem ő más, mint nektek a tekergők!
- Persze, én elhiszem – emelte fel kezeit védekezőleg Bonnie, mintha még annak a gyanúját is el szerette volna kerülni, hogy ő jobban hiányol bármely hímnemű egyedet az iskolából, mint barátnője. Persze legbelül kikérte magának, hogy igenis szívesebben elmerülne egy bizonyos szempárban, mint a hűsítő óceánban…
- Amúgy Lye és Ruby már megint merre kószálnak? – kérdezte Jess, mikor látta, hogy a beszélgetésük megakadt. – Már vagy egy órája elmentek üdítőért…
- Ne foglalkozz velük! – szólt ki Dory az ábrái közül. – Egész biztosan megint találtak egy pasast, aki úgy néz ki, mint a mániájuk. Mindig ez van, leállnak bámulni, csillogó szemekkel merednek utána, aztán meg szereznek egy szalvétát vagy vécépapírt, és írni kezdenek rá…
- Tényleg, azt hiszem, már dereng valami… - Suzy felvonta szemöldökét, és lemondóan sóhajtott egyet. Eszébe jutottak azok a meglehetősen kellemetlen pillanatok, mikor mind a hatukat kidobták egy előkelő étteremből, mivel személyiségi jogokat sértettek azzal, hogy két szőke hajú férfit bámultak és örökítettek meg.
- Szerintem jobb lenne, ha utánuk néznénk – vetette fel Bonnie, és mind a három barátnője egyetértett vele. – Én mondom, nem tesz jót nekik ezt az alkimistás hülyeség…
***
A bárban egy barna hajú lány iszogatta az üdítőjét, és unott arccal válaszolgatott a mellette ülő, nem különösebben figyelemfelkeltő fiú kérdéseire. Tőmondatokban beszélt, igyekezett minél határozottabban kiadni utánfutója útját. Az persze ebből sem értett, hiszen már többször is tisztázták, hogy köztük semmi sem lehet, tekintve, hogy a lány nem táplál a fiú iránt gyengéd érzelmeket. Csak akkor élénkült fel, mikor végre ő vehette a kezébe a beszélgetés irányítását – természetesen rögtön olyan vizekre terelte magukat, ahol otthon érezte magát.
- Képzeld, az unokatesómmal közös történetet írunk Edwardról!
- Tényleg? – A fiú szemei elkerekedtek. – Megbocsátanál egy pillanatra?
- Hát persze! – mosolyodott el a lány, majd mikor társasága villámgyorsan elindult a terasz felé, szélesen vigyorogni kezdett, és elővett egy adóvevőt. – Ruby, itt Lye! Feldobtam a labdát, neked már csak le kell csapnod. Légy ügyes! Vége.
- Vettem – motyogta bele a saját készülékébe a szabadban ücsörgő lány, majd gyorsan zsebre is vágta a kütyüt. Még éppen idejében, ugyanis éppen akkor lépett ki egy fiú az épületből, és vette az irányt feléje. Ő egy barátságos mosoly kíséretében integetett neki, bár, eme gesztus nem talált viszonzásra.
- Te, Ruby… Mintha említetted volna tegnap, hogy van egy unokatesód, akivel közös történeteket írtok. Nem Natalye a neve egész véletlenül?
- De igen. Miért? – A lány ártatlan szemekkel meredt a vele szemben helyet foglalóra, akinek az arca teljesen elborult. A fekete hajú hölgyemény pótcselekvésképp szájába vette a piros szívószálat, és gyorsan felszívta a poharában lévő maradék jégkását.
- Csak mert… Ciki, de az a helyzet, hogy én egy ideig szerelmes voltam az unokatesódba – nyögte ki a fiú, de alig, hogy befejezte, az ajtóban már meg is jelent Natalye, kezében két jégkásával, melyek közül az egyiket átnyújtotta barátnőjének.
- Á, köszi! Már épp elfogyott – eresztett meg egy hálás mosolyt az, miközben átvette a neki szánt hűsítőt. Halál nyugodtan hozzáláttak a torkuk lefagyasztásához, figyelemre se méltatva a mellettük tátott szájjal ülőre.
- Ja, amúgy üdvözlünk, mint unokanővérek! – villantott meg egy lenyűgöző mosolyt Lye.
- Azt vettem észre… Éppen rá akartam kérdezni, hogy hogyan lehetséges az, hogy két ilyen szép lánynak ugyanolyan hobbija van.
- Ha Edre gondolsz, akkor ő nem hobbi – jelentette ki Ruby komolyan.
- Ő a…
***
- Mi az, hogy ő a férjük?! – suttogta értetlenül Jess, aki barátnőivel együtt egy bokorból figyelte a jelenetet. Sikeresen ráleltek két csatangoló barátnőjükre, ám nem éppen olyan helyzetben, amilyenre számítottak.
- Nem tudom, de én a magam részéről még azt a pasast se tudom hová tenni – vonta meg a vállát Bonnie, miközben rámutatott a számára ismeretlen figurára.
- Úgy tűnik, ők annál inkább elhelyezték már magukban… - jegyezte meg Dory. – Ismeritek azt a bájmosolyt az arcukon, ebben a beszélgetésben a palinak nem lesz sok köszönet…
- Én tudom ki ez! – kerekedtek el Suzy szemei. – Lye egyszer mutatott róla egy képet. Morgan a neve, akkor ismerte meg, mikor múlt nyáron eljöttek ide a szüleivel nyaralni. Hogy Ruby honnét ismeri, az számomra is rejtély…
- Ó, de fura ez az egész! – sóhajtott fel érzékien Ruby, majd lágyan mosolyogva az asztalra könyökölt, a fejét pedig tenyerének támasztotta.
- Mi a fura, Ruby? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Lye.
- Csak az, hogy nem sűrűn találkozunk olyan emberrel, aki mindkettőnket ismer, de nem ugyanonnan. Ritka szerencsétlen vagy, tudod-e?
- Azt meghiszem! – csóválta meg a fejét Dory, miközben fájdalmas arcot vágott. Legnagyobb meglepetésére ebben a pillanatban valaki megérintette a háta közepét, pontosabban a derekát. Megborzongott, ugyanis egy nedves kezet érzett magán – méghozzá nem is akármilyet!
- Dory? – hallatszott egy ismerős hang a hátuk mögül. Amikor a lány megfordult, leesett az álla. Az őt megérintő személy nem más volt, mint a csuromvizes, fürdőgatyás William Hestings, az egyetlen olyan ember, akire nem számított. – Ti meg mi a jó életet csináltok itt a bokorban?!
- Csend legyen! – intette le őt Bonnie és Jess egyszerre, miközben Suzy maguk mellé rántotta le a fiút, még éppen idejében, ugyanis a teraszon beszélgető trió felfigyelt a zajokra.
- Áruljátok el, hogy mégis mit kerestek itt!
- Ezt mi is kérdezhetnénk tőled…
- Fogd be a szádat, Moseley!
- Inkább hordd el magad!
- Mi az, a csapatkapitány kisasszony megijedt volna?
- Még, hogy én?! Na, ne nevettess!
- Menjetek el innét, ha veszekedni akartok! – szólt rájuk Jess.
- Vagy ha maradtok, akkor tegyetek lakatot a szátokra! – ajánlotta fel Bonnie.
- Mi ugyanis figyelni szeretnénk a műsort – magyarázta meg helyzetüket Suzy, mire az eddig civakodó páros kelletlenül, de elhallgatott, s vita helyett inkább csatlakoztak a leselkedőkhöz.
- … de ha megjelent a színen bájos Mary... akkor tudsz-e dönteni közte és az édes Elizabeth között?
- Regényesen fogalmazol, Lye! – bólintott elismerően barátnője.
- Regényes szituációhoz ez dukál – húzta ki magát a lány büszkén.
- Mert a helyzet valahonnan ismerős…
- Nem is tudom, hogy honnan… – pislogott nagyokat Natalye. – Na, de most hagyjuk szóhoz jutni Morgant is! Nagyon eltűntél, drágám…
- Mi a kérdés? – nyelt egyet a fiú.
- Csak az, hogy mesélsz-e, vagy nem? – nézett rá nagy szemekkel Ruby, akinek arcán vidám mosoly terült szét.
- Kellemes hallgatóság vagyunk – közölte vele Lye.
A bokorban eközben igencsak különböző reakciók születtek. Suzy például teljesen biztos volt abban, hogy barátnői kegyetlen módszerrel járnak el, viszont szíve mélyén igazat adott nekik – a fiú képe egyáltalán nem nyerte meg. Bonnie tenyerébe temette az arcát, és próbálta megállítani kitörni készülő kacagását. Ő szemmel láthatóan kimondottan élvezte a szeme elé táruló látványt, valamint a cifra mondatok is szórakoztatták. Jess mosolyogva csóválta a fejét, miközben arra gondolt, hogy az élete már soha nem lesz unalmas, ha a Dupla-trióval van. Dory pedig…
- Hestings, vedd már le a kezed a hátsó fejemről!
- Nem tapiztalak le, csak nem férek be máshogy a bokorba! – méltatlankodott a fiú, aki saját bevallása szerint puszta kényszerből, valójában viszont némi élvezetből támaszkodott pont a lány dereka környékére.
- Milyen mese? – kérdezte Morgan óvatosan.
- Mondjuk egy tanulságos mese…
- Az esti mese, tudod! Egy fiúról és két lányról…
- Azt sajnos nem ismerem – vonakodott a fiú. – Talán elmesélhetnétek, hogy miről szól…
- Ajaj – kommentálta Suzy az eseményeket. Ismerte már minden barátnője mesélői kapacitását, és meg volt győződve arról, hogy a dolognak nem lesz szép vége. Összepillantott Doryval – aki úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a rátámaszkodót –, és mindketten ugyanarra gondoltak: szép előadásnak lehetnek tanúi.
Jess azzal volt elfoglalva, hogy rejtekhelyüket minél biztonságosabbá tegye, míg Bonnie a hátuk mögött elhaladó embereket figyelte, egészen addig, míg…
- Ez-nem-lehet-igaz! – jelentette ki minden szót egyenként megnyomva. – Megmondaná nekem valaki, hogy mégis mi a jó büdös francokat keres itt Perselus Piton?!
- Hogy mi?! – Egyszerre mindenki felkiáltott, így igen nagy esélye volt annak, hogy a teraszon tartózkodók felfigyeljenek rájuk. Zavartan halkabbra fogták hát a hangerőt.
- Az ott tényleg ő – nyelt egyet Suzy. – És ráadásul egyenesen ide tart. Biztosan észrevett minket…
- Volt egyszer két leányzó. Két leányzó, akik unokatestvérek voltak, és hogy - hogy nem... találkoztak egy fiúval, egy daliás alkimistával – kezdett bele a történetbe eközben Natalye.
- Es ez az alkimista csak úgy rázuhant a semmiből a lányokra, akiket ezzel kis híján agyon lapított... Persze azért túléltek, különben nem lenne mese a mese – szúrta közbe Ruby.
- A mesék pedig mindig szebbek, mint a valóság. De mivel két ilyen unokatesó regél, mint mi, ezért kell egy nem hétköznapi folytatás, amiben...
- Ez a már említett alkimista kénytelen lesz megválni a hölgyektől…
- Mivel szólítja a kötelesség. Ám a mesékben... nos, a két leányzó ismét belefut ebbe az alkimistába. Éveken át tartó hajsza következik, mert az alkimistának el kell fognia a lányokat.
- A lányok pedig menekülnek előle…
- De évek alatt más is történhet...
- Az alkimistánknak szöget ütött valami a fejében...
- …valami, ami nem hagyott neki nyugtot...
- …és bizony sok-sok fejfájást okozott neki ez a probléma...
- És ez a probléma nem más volt, mint..
- …a fantasztikus, a csodálatos, a leírhatatlan, a nagybetűs... Szerelem, amely hol felemel az egekbe, hol nyomorba dönt. De létezik arany középút...S alkimistánk e kanyargós ösvényen botladozott. Mikor már nem bírta tovább, rájött...
- Egyszerűen azt mondta, hogy: kész, nem érdekel, nekem szükségem van...
- …mind a két lányra! Mind a kettőre, mert... mert mindkettőjüket szeretem...
olybá hihetetlen, nem igaz?
- De mivel a mesék emberi valóságon alapszanak, felállíthatunk egy párhuzamot, egy szokatlanul érdekes párhuzamot.
- Jóságos ég! – sóhajtott fel Will, aki számára még újdonságnak számított a lányok egymás által befejezett mondatai, valamint a történet szokatlansága is. Persze több figyelmet egyelőre képtelen volt a triónak szentelni, mivel megérkezett hozzájuk a rettegett mardekáros – Perselus Piton személyesen.
- Lám-lám, itt van az egész pereputty, még a kviddicskirály is… Amúgy hallom, a barátnőd csúnyán ejtett téged. Nagyon kikészültél tőle, Hestings?
- Hagyd őt békén! – szólalt meg hirtelen valaki olyan, akire a fiú álmában sem számított volna: Dorothy Moseley. A lány arcára leírhatatlan és egyúttal megmagyarázhatatlan kifejezés ült ki, miközben beszélt. – Egyáltalán nem tudom, hogy mi a csodát keresel itt, de nem is érdekel. Hordd el magad, ha jót akarsz! Nem vetted még észre, hogy itt senki sem kíváncsi a ronda, vicsori pofádra?!
Mindenki teljesen ledöbbent. Természetesen nem csak ők, hanem Natalye, Ruby és Morgan is, akik sikeresen felfigyeltek az immár a bokorból kimagasodva kiabáló lányra. A mardekáros fiú behúzott nyakkal hallgatta a rázúdított szidalmakat, majd, amikor úgy érezte, hogy lehetősége van, kihasználta az alkalmat, és menekülőre fogta a dolgot.
- Ez meg mi volt, Dory? – kérdezte elhűlten Will. – Te… te az én pártomat fogtad?
- De csak és kizárólag azért, mert nem tűröm, hogy rajtam kívül valaki egy rossz szót is szóljon rád. Másnak nincsen oka utálni téged! – jelentette ki felhúzott orral Dory, majd elegánsan távozott, barátnői pedig mind az öten követték őt a szállásukra.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
