|
A mindent eldöntő vonatút
Ruby 2010.03.09. 20:24
A Roxfort Expressz szokásához híven zakatolt az iskola felé, a már sötétedő tájat átszelve. A szokásosnál jóval több diák utazott rajta, ami néhány visszajáró utasnak meglehetősen különös volt. A legtöbben a népszaporulat okát tárgyalták meg, miközben érdekesnél érdekesebb következtetéseket vontak le. A legnagyobb feltűnést talán egy kisebb csapat húzott szemű fiatal keltette, de szemmel láthatóan a világ majd’ minden tájáról érkeztek újoncok.
A korosztályuk sem volt egyértelműen behatárolható, ugyanis külföldiek végzősök és gólyák is egyaránt lehettek. A vonaton így meglehetősen sok ismeretlen szó hangzott el az angolok számára, így nem csoda, hogy felfigyeltek a zsúfoltságra is. Egyedül a Dupla-trió tagja nem észleltek semmit a furcsaságok közül, ők ugyanis teljesen el voltak foglalva a saját tragédiájukkal.
- Nem lehet!
- Miért történt mindez?
- Olyan gyorsan vége lett!
- Azt hiszem, ez volt a leggyorsabb az összes közül…
- Tuti, hogy vissza fogom sírni!
- Mondjátok, hogy csak álmodtam!
- Ti meg miről beszéltek? – lépett be a fülkébe Sirius Black, aki próbálta értelmezni a hallottakat. Ez azonban nem sikerült neki, ugyanis a lányok magyarul folytattak társalgást, és az angol anyanyelvű fiú evidensen így semmit nem tudott felfogni.
- Pajtás, szerintem hölgyek elfelejtettek a mi nyelvünkön – csóválta meg a fejét James Potter, aki az ajtóban álldogált, miután több percig senki nem szólalt meg. – Na, hiányoztunk?
- Nagyon – nyögte ki végül Bonnie, miközben helyet szorított a belépőknek. Amikor kiderült, hogy egyáltalán nem férnek el odabent, Remus megcsóválta a fejét, és egy tértágító bűbájjal igazi, kényelmes szobát varázsolt maguknak.
- Szóval, miről beszéltetek az imént? – kérdezte Sirius, akit nem hagyott nyugodni a tudat, hogy a lányok beszédtémája ismeretlen volt előtte.
- Éppen azt firtattuk, hogy a nyár túl hamar távozott az élők sorából – sóhajtott el Natalye színpadiasan. – Egyéni módszerekkel gyászoltuk meg korai halálát…
- Ti nem vagytok normálisak! – csúszott ki Remus száján a mondat, ám felháborodás helyett csak harsány nevetést kapott válaszul.
- Soha nem arról voltunk híresek, hogy komoly beszédeket tartottunk az állatvédelemről, igaz? – mosolyodott el Jess, miközben arrébb csusszant az ülésen, hogy a fiú leülhessen mellé.
A fiúk egy meglehetősen érdekes történetet adtak elő a nyáron megesett kirándulásukról, ám a magyar lányok legtöbbször visszakérdeztek egy-egy bonyolultabb kifejezés vagy szó után. Kétségbeesetten lapozgatták a kis szótáraikat, melyeket csak véletlenségből pakoltak be, mégis nagyon megörültek, hogy kéznél voltak.
- Mit csináltatok ti egész nyáron? – húzta el a száját Peter. – Eddig meg se kottyant nektek egy kis szakangol, most meg a legegyszerűbb dolgokat is keresgélnetek kell abban a könyvben…
- Suzy! – kiáltotta valaki a folyosóról, mire az említett azonnal felpattant, és minden holmiját maga után ráncigálva, kikászálódott a fülkéből. A többiek csak elnéző mosollyal az arcukon néztek utána, de nem szóltak semmit. Tudták, hogy az, aki barátnőjüket szólította, nem más volt, mint Regulus, a lány barátja, így nem is akarták marasztalni őt. Már nem volt sok idő az érkezéséig, tehát lassan szedelőzködni kezdtek ők is.
- Egyébként ti mit szóltok a sok idegenhez? – vetette fel a témát James.
- Milyen idegenek? – kérdezte Natalye az egyik szemöldökét felvonva. A többi lány is kérdőn nézett a fiúra, mire az egy sóhaj kíséretében megcsóválta a fejét, de nem szólalt meg. Helyette Remus kezdett el magyarázni.
- A vonat tele van külföldiekkel, rengeteg idegen nyelvű beszélgetést hallani innen is, onnan is. Ez még nem lett volna feltűnő, ha ugyanolyan emberekről volna szó, mint ti vagy mi. De ők… vannak köztük ferde szeműek is, akik egészen biztos, hogy Ázsiából jöttek.
- Azt akarod mondani, hogy kínaiak vannak az Expresszen? – kérdezett vissza Ruby meglepetten. Arra már nem is tudott gondolni, hogy esetleg egy másik, számukra sokkal érdekesebb keleti népcsoport tagjai szállták meg a vonatot.
- Nem tudjuk, hogy kicsodák – fogta halkabbra a hangját Sirius, mint ahogyan általában beszélni kezdett. – És azt sem tudjuk pontosan, hogy mit keresnek itt.
- Viszont én véletlenül hallottam egy beszélgetést a mardekárosok kupéja előtt – vette át a szót Peter. – Ők azt állítják, hogy a Roxfort csereévet hirdetett, és ez a sok külföldi azért van itt, mert idén a mi iskolánk fogadja más népek fiataljait.
- Ez őrültség! – jelentette ki Dory.
- Dumbledore tudja a legjobban, hogy itt háború van – szögezte le Bonnie. – Biztosan nem hozatott ide ártatlanokat a veszélybe, legalábbis nem önszántából. Ha ez a csereéves pletyka igaz, akkor abban csakis a minisztérium keze lehet.
- Igen, mi is erre a következtetésre jutottunk – bólintott James tőle szokatlan komorsággal. – Viszont ez az egyetlen lehetséges magyarázat. És figyelembe véve, hogy a Roxfort a legbiztonságosabb hely az országban, talán már kevésbé abszurd ez az egész…
Dory eközben éppen az ajtót fixírozta, mikor bambulásából egy szokatlan jelenség rángatta ki – William Hestings grimaszolt az üvegen keresztül, mintha csak elmebajban szenvedne. A lány először csak elhúzta száját, majd a tekintetét irányította másfelé. Később azonban, mikor ismét arrafelé pillantott, még mindig látta a szemtelenül nyelvet nyújtogató fiút. Ekkor már elege lett az egészből, és felpattant, hogy ellássa a gúnyolódó baját.
A többiek nem tudták mire vélni a dolgot – de a fülke előtt elsétáló Andy Down sem. A fiú ugyanis nem díjazta különösebben, hogy a kivágódó kupéajtó betörte az orrát. Vérző arcát szorongatva morgott valami olyasmit, hogy az öregebb korosztály nem is olyan… De senki nem értette pontosan, mit mondott, ugyanis Ruby hirtelenjében berántotta maga mellé a sérültet, és elhatározta, hogy meggyógyítja.
Balszerencséjére páciense nem volt túlzottan nyugodt, minden erejével védte az orrát. A legtöbben csak kikerekedett szemekkel bámulták, ahogyan a lány jóformán belefeküdt a fiú ölébe, miközben látszólag élet-halál harcot vívtak. Az egészre már csak az tette rá a koronát, hogy a nyitott ajtón benézett a mardekáros Edward King, és hangos hahotával ismerte el a helyzetet. A kissé ingerlékeny lány erre felpattant, és üldözőbe vette az őt kinevetőt, és futás közben lekapta az egyik cipőjét a lábáról, és azzal kezdte püfölni a fiút.
- Ez mindig ilyen? – kérdezte Andy félredöntött fejjel, miközben felállt, és úgy döntött, hogy jobb, ha megkeresi Rubyt.
- Nem, de ez a nap valamiért nagyon hülyén alakul – csóválta meg a fejét Bonnie. – Ha nem akarjuk, hogy a holmijuk itt maradjon, jobb lenne, ha elkezdenénk szedelőzködni. A vonat már lassít, de Dory és Ruby valószínűleg teljesen elfelejtették a csomagjaikat…
- Semmi gond! – jelentette ki Sirius, és felkapott találomra néhány ládát, hogy aztán a folyosóra cipelhesse őket. Hamarosan mindenki követte a példáját, így a fülke lassan kiürült. Remus volt az egyetlen, aki valamiért még hátramaradt, és látszólag nem is tervezett egyhamar távozni. Jess, mikor leszállás előtt észrevette a fiú hiányát, az utolsó pillanatban még visszasietett a kupéjukhoz.
Amikor elérte az ajtót, elgondolkozott hirtelen. Nem tudta, mit keres ott, miért akar mindenképpen megbizonyosodni a fiú jólléte felől, valamint fogalma sem volt, hogy miért keresi őt. Gyorsan megrázta a fejét, és lassan lenyomta a kilincset, majd belépett az ajtón. Fülkéjük immár visszanyerte normális méretét – valószínűleg az ablak mellett ülő fiú jóvoltából. Remus a kezébe temette arcát, és mélyeket lélegezve próbált erőt gyűjteni a felálláshoz.
- Minden rendben? – kérdezte egy kissé rémülten a lány, és rögtön elfeledkezett minden másról, ami a világon létezik. Leült a fiú mellé, és aggodalmas pillantásokkal fürkészte annak arcát.
- Igen, persze – mosolyodott el halványan Remus. – Csak kicsit nyugtalanít ez az egész… Több diák lesz itt ebben az évben, tehát nagyobb esélye van annak, hogy lelepleződik a titkom. Talán nem kellene itt lennem. Haza kellene utaznom, és abbahagynom az iskolát. Az mindenkinek jobb lenne…
- Ne mondj ilyen butaságokat! – feddte meg Jess, de hangjában nem volt más, csupán szeretet, amit a fiú is érzett. Tekintetét a lányra emelte, és hálásan nézett a szemébe. Már éppen szólásra nyitotta volna a száját, mikor is a vonat megrázkódott, és lassan pöfögni kezdett London felé.
Hirtelen mindketten felkapták a fejüket, és talpra szökkentek, de nem volt már lehetőségük a leszállásra, akárhogy is keresték azt. Amikor felmérték helyzetüket, keserű sóhajjal visszahuppantak az ülésre, majd ráérősen meredtek maguk elé. Egy darabig egyikük sem szólalt meg, csupán élvezték a csendet egymás mellett.
- Hát, ezt az évnyitót lekéstük – jegyezte meg végül Remus, miközben fáradt tekintettel a mellette ülőre nézett. Látszott rajta, hogy hezitál, megszólaljon-e ismét, vagy ne, végül mégis kinyitotta a száját és beszélni kezdett. – Az imént azt mondtad, butaságokat beszélek.
- Mert amit mondtál, az az is volt – húzta fel a szemöldökét Jess. – Nagyon jó helyen vagy te a Roxfortban, hidd el nekem!
- Nem értelek – fújta ki a levegőt végül a fiú, majd az ablaknak döntve a hátát, a fejét a tenyerének támasztva nézett a lányra. – A legtöbben félnének tőlem, ha ismernék a titkomat. Te mégis mindenféle probléma nélkül képes vagy kettesben lenni velem. Miért?
- Beképzelt vagy – jelentette ki Jess elégedett mosollyal az arcán. – Ijesztőbbnek hiszed magad, mint amilyen vagy. És ezt nem azért mondom, mert én animágus lévén biztonságban érzem magam, hanem azért, mert még a kelleténél is több óvintézkedést tettél meg mások biztonsága érdekében…
- Tényleg, azt még nem is kérdeztem meg… de te miért vagy animágus?
- Miattad. – Ez az egy szó még hosszú másodpercekig visszhangzott a fiú fülében. Valami olyasmi áradt szét az egész testében, amit már számtalanszor próbált magában elnyomni, kisebb-nagyobb sikerrel. Abban a pillanatban azonban már egyáltalán nem volt ereje, hogy megpróbálja elfojtani a kellemesen bizsergető érzést, mely átjárta a lábujjától a feje búbjáig.
Lassan a lány kezéért nyúlt, és érezte, hogy Jess kissé megremegett, mikor rátette a tenyerét. Mélyen egymás szemébe néztek, és mintha valami ismeretlen erő kezdte volna őket egymáshoz vonzani, úgy közeledtek szép lassan. Teljesen egyedül voltak a kupéban, mégis sokkal nagyobb volt körülöttük a hőség, mint mikor a többiek is ott ültek. Tekintetük összeforrt; nem láttak semmi mást egymás szemén kívül, mégis úgy érezték, hogy a másik egy nyitott könyv előttük.
Mikor már csak pár centi volt köztük, megálltak, mintha hirtelen valamiféle gát keletkezett volna közöttük. Csak néztek egymásra rendületlenül, és mintha szavak nélkül, a szemeikkel kommunikáltak volna.
Most tulajdonképpen mi ez, ami köztünk van?
Rajtad áll, hogy mivé teszed!
Ugye tudod, hogy ha most nem teszel semmit, akkor ezzel elveted a kockát?
Én azt a bizonyos kockát már réges-régen elvetettem. Már csak rajtad múlik, hogy mikor áll meg a pörgésben!
Azt hiszem, a kockánk pörgése ezennel megállt…
És valóban, a néma szóváltás után egyszerre hunyták le szemeiket, és mintegy befejezésül engedtek a vonzerőnek – megcsókolták egymást.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
