Ruby:

Suzy már nagyon megbánta, hogy belement a feladat teljesítésébe. Semmi kedve nem volt egy idióta rendbontót követni naphosszat, mégis megtette, hiszen nem akart csalódást okozni Lye-nek, aki erre kérte. Ahogy éppen egy folyosó sorkán leste a gyanúsítottat, ismét felrémlett benne a beszélgetésük.

Éppen mágiatörténet óráról csengettek ki, mikor Natalye félrehívta őt egy percre, s közölte vele nyomozási szándékát. Aminek ő, Suzy, természetesen nagyon örült, mindenképpen támogatta az ötletet, ugyanis szerinte is le kellett leplezni a dolgok mögött állót.
- De mindezek megvalósításához szükségem van a segítségetekre, mindenkiére – magyarázta a lány komolyan, s ettől olyan benyomást keltett az emberekben, mintha valódi detektív lett volna. Ő csak hevesen bólogatott, ezzel jelezve, hogy az ő részvételét nem kell kétszer kérnie. – Először lehetőleg ne mondd el a többieknek, hogy mi a feladatod! Majd az első megbeszélésen úgyis összegezzük az eredményeket, addig meg ráér a pletyka.
- Mi lenne a dolgom? – kérdezte ráérősen sétálgatva Natalye mellett.
- Tartsd rajta a szemed Andyn!

Suzy az emlékek hatására keserűen felsóhajtott. Az elején nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz dolga lesz a rosszcsont fiúval, azt meg pláne nem, hogy osztálytársa képes tíz másodperc alatt eltűnni a szeme elől. Ráadásul úgy, hogy a folyosó egyirányú és kihalt volt, meg persze világos.

Magában már számtalanszor megerősítette, hogy Lye valamit nagyon elszámolt, mikor őrá osztotta a hiperaktív fiút, nem Rubyra, akinek talán még esélye is lett volna követni. Amikor azonban ezt előző este megjegyezte „főnökének”, a lány csak legyintett egyet.
- Suzy, te is tudod, hogy nem lenne hatékony, ha Rubyt állítanám rá Andyre. Van egy olyan érzésem, hogy túl elfogult vele kapcsolatban.
Azonban hiába adott igazat barátnőjének, akkor sem kívánta a háta közepére ezt a hajcihőt.

Tanácstalanul bolyongott a folyosókon, immár belenyugodva, hogy egy jó darabig még céltalanul kell lézengenie. Igazából már oda sem figyelt a környezetére, csak arra gondolt, hogy milyen jó is lesz este levenni a magas sarkút, amiben a sok gyaloglás miatt megfájdult a lába. Egyszer azonban valami kizökkentette őt unott állapotából.

Egész pontosan az, hogy hirtelenjében igen közeli ismeretségbe került a kőpadlóval. Bosszankodva simogatta meg fájós oldalát, miközben esése oka után kutakodott – amit nem talált meg. Végül néhány perces tétovázás után feltápászkodott és fáradtan vetette hátát a falnak. De azzal nem számolt, hogy ismét elveszíti majd az egyensúlyát. A felület ugyanis, amelyiknek támaszkodott, érthetetlen okból kifolyólag eltűnt, ő pedig egy titkos átjáró kezdetén találta magát.

Minden fájós tagját elfelejtette, ahogy felcsillant a szeme előtt valami izgalom. Még az sem zavarta különösebben, hogy a szűk átjáró egyre alacsonyabb és alacsonyabb lett, ahogyan előre haladt. Végül már négykézláb mászott, mint a mugli akciófilmek szereplői szoktak a szellőző nyílásokban.

Ahogy útját folytatta, időről időre elkanyarodott valamerre, így már abban sem volt biztos, hogy vészhelyzet esetén vissza tudna fordulni. A kezdeti izgalom lassan félelembe csapott át, de az adrenalin szintje lényegileg nem sokat változott.
Fogalma sem volt már, hogy mióta tartott a felfedezőútja, mikor végre megpillantott egy kis fényt maga előtt. Kíváncsian gyorsított fel, hogy minél hamarabb kiderüljön, mit talált, de várakozásával ellentétben ismét zuhanni kezdett – aznap már harmadjára.

Csakhogy ezúttal sokkal magasabbról esett le: egyenesen a plafonról. Ahogy a levegőt szelte, megfordult a fejében, hogy ha találkozna a járat tervezőjével, szívesen megtekergetné a nyakát. Igazán nem látta értelmét annak, hogy valaki utat fúrjon a mennyezetbe, ahonnét a gyanútlan áldozat csak úgy kipotyoghat…
- Ááá! – sikította, de a következő pillanatban már be is csapódott. A fájdalom azonban, amivel számolt, nem hasított belé. Gyanakodva nyitotta ki eddig szorosan behunyt szemeit, hogy felmérhesse helyzetét.

Nem közvetlenül a földön landolt, hanem egy számára ismeretlen fiú mellkasán. Eleinte csak meglepetten pislogott, s csak utána fogta fel, hogy tulajdonképpen légi támadásával leterített egy ártatlan járókelőt. Zavartan ült fel, hogy jobban megnézhesse magának áldozatát.
Rövid, kócos haja szőke volt, a szemei pedig választ várva kutatták őt.

- Bocsánat, nem volt szándékos – szabadkozott Suzy, miközben egy kicsit hátrébb húzódott a fiú hasáról.
- Ó. – Megengedett magának egy fájdalmas grimaszt, mielőtt ismét megszólalt volna. – Megtennéd, hogy leszállsz az ágyékomról?
- Jaj, bocsánat! – ugrott fel rémülten a lány, majd zavartan lesütötte a szemét és megvárta, hogy a leterített is felálljon.

- Tudtam én, hogy fura hely ez a Roxfort, de ez minden álmomat felülmúlja – jelentette ki hitetlenkedve, miközben a fejét simogatva vizsgálta meg a plafont. – Nem is sejtettem, hogy itt még angyalok is potyognak az égből.
Rávigyorgott a sokat látott kalandorra, aki a bóktól egy cseppet elpirult és egyben halálosan megkönnyebbült. Nem akart ő bajt okozni senkinek, így nagyon jól esett hallania, hogy áldozata nem neheztelt rá.

- Te is most jöttél a Roxfortba? – érdeklődött valamivel felszabadultabban.
- Igen – bólintott a fiú. – Egyébként Brice Chercherer vagyok.
- Az én nevem Suzy Shinner.
- Örvendek, Suzy! – mondta Brice enyhén francia akcentussal, de tökéletes angollal.
- Tényleg ne haragudj, amiért leterítettelek – ismételte magát a lány akaratlanul is. – Nem volt szándékos.

- Semmi baj, mindenkivel megesik… azt hiszem – vakarta meg a fejét válasza helyességén gondolkozva a fiú, miközben elindultak egymás mellett. De mivel a balesetet kimondottan szerencsés fordulatnak tartotta, nem is firtatta tovább. Inkább megpróbálta kellemesebb vizekre terelni a beszélgetés menetét és minél lassabbra nyújtani lépéseit.
Suzy magában elkönyvelte, hogy hiába kellene Andy Downt keresnie, sokkal jobb társaságát esze ágában sem volt két udvarias mondattal lerázni. Magában csak azért fohászkodott, hogy ki ne derüljön a lazsálása – legalábbis Lye előtt ne.

 

Dory éppen a kviddicspálya lelátójának egyik sötét és poros, de egyben kívülről nem látható alagsorában kuksolt. Eleinte ő sem volt elégedett a feladatával, de hamar megértette, hogy erre valóban az ő személye volt a legalkalmasabb.
Valakinek ugyanis a mardekárosokat is figyelnie kellett, a gyanús alakok nagy része pedig a kviddicscsapat tagja volt. És csapatkapitány lévén neki senki nem vethette a szemére, hogy rosszban sántikál, ha valaki esetleg elkapta a pályán. Maximum meggyanúsíthatták, hogy kémkedik, de az ilyesmi amúgy is mindennapos volt – ő is nyakon csípett már jó néhány leselkedőt az edzéseik alkalmával.

Feszült figyelemmel hallgatta ki a beszélgetéseket, nem utolsó sorban pedig a cseles technikáikat is memorizálta. Elvégre ha már itt volt, akkor a kötelességet a hasznossal…
Amikor a mardekáros csapat már leszállt és szedelőzködni kezdett, végre történt valami izgalmasabb is. Megjelent a pálya szélén egy kívülálló is – aki nem az edzés miatt jött.

- Piton? – kérdezte a kapitány, miközben megtörölte izzadtságtól gyöngyöző homlokát és intett az embereinek, hogy hallgassanak. – Mit akarsz?
- Beszélnünk kellene, Morton – morogta a hatodéves fiú.
- Mondhatod.
- Nem itt – tekintett körbe Piton bizalmatlanul az alkonyban gyéren megvilágított tájon.

- Nem hallgatnak ki, ne tojj be! – vihogta az egyik terelő, aki Dory szerint tökéletes példánya azoknak, akik miatt a terelők posztját az idióta gorilláknak tartogatják.
- Tényleg nem itt kéne… Fontos, azzal kapcsolatos hírem van!
- Mondd! – masszírozta fáradtan a halántékát Morton, aki szemmel láthatóan a banda vezéreként funkcionált. Magas, barna hajú, egész jóképű fiú volt, de az iskolabeli háza miatt a Dupla-trió minden tagja kimondottan visszataszítónak tartotta.

- Van valaki, aki csatlakozni akar hozzánk – bökte ki végül Piton, majd még mielőtt akárki közbeszólhatott volna, folytatta. – De nem ilyen egyszerű a dolog. A lány nem mardekáros, ráadásul nem is angol. Fogalmam sincs, hogy honnan tudta, kit kell megkeresnie a dologgal kapcsolatban, de nekem gyanús egy kicsit. Nem tudom, hogy bízhatunk-e benne.
- Rendben – sóhajtott fel Morton. – Este hozd el a szokásos helyre, majd ott próbára tesszük!
- De… Gondolod, hogy elhozhatom oda? És ha csak nyomozni akar? Tudod, hogy a múltkori találkozónk mekkora balhét csinált. Ha újoncka le nem üti Lightningot, akkor még le is lepleződtünk volna Potterék előtt…

- Pofa be, Piton! – csattant fel a vezér türelmét veszítve. – Amíg én vagyok a főnök, te ne okoskodj itt nekem!
- Értettem. Hányra vigyem el?
- Éjfélkor pont jó lesz.
- Rendben – bólintott kelletlenül Piton, majd sarkon fordult. Már éppen elindult kifelé, mikor Morton még egyszer utána szólt.
- És szólj újonckának is. Őt is látni akarom!

A jelenet nem volt hosszabb három-négy percnél, de Dory még azután is hosszú ideig ült rejtekhelyén megkövülten, miután már az egész mardekáros gárda kivonult a pályáról.
Nehezére esett felfogni a hallottakat, arra pedig már nem is tudott gondolni, hogy személy szerint kik lehettek azok, akiket megemlítettek.
Abszurdnak tűnt, hogy egy külföldi beálljon halálfalónak, hiszen azért jött ide, hogy segítsen az ellenállóknak. Ráadásul Piton szerint lány!

Aztán mondott még valamit arról is, hogy van valami újonckájuk is… Az a személy, aki leütötte Rubyt. És ez a bagázs éjfélkor összegyűlik a szokásos helyen, hogy tesztelje a leendő tagot. Ennél jobb lehetőségük nem lesz a rajtaütésre, fogalmazta meg magában a lány, majd nagy nehezen felállt a poros padlódeszkáról, amin eddig pihent. Minél hamarabb értesítenie kellett a többieket.

 

- Hiszen ezen a nyomon elindulhatunk! – kiáltott fel lelkesen Natalye, mikor Dory lihegve elmesélte neki a hallottakat. Jess és ő egész délután különböző lehetőségeket vettek számba, következtettek, próbáltak valami ésszerű magyarázatot találni. Mindketten hamar elvégezték az aznapra kiszabott feladataikat, így már fél három óta a többiekre vártak.

Amikor barátnőjük befutott, ismét izgatott tervezgetésbe kezdtek, ezúttal már hármasban. Hamarosan megérkezett Bonnie is, aki miután jelentett, kíváncsian hallgatta végig a beszámolókat. Ám azok alig fejeződtek csak be, máris újból kellett kezdeni őket – ezúttal Suzy kedvéért.

- Ha minden igaz, akkor ezzel a rejtély meg is oldódott. Legalábbis a legfontosabb része, vagyis… tudjuk, hogy kik között keresendő tovább a dolog kulcsa – magyarázta Jess, aki bár nem vett részt azon a hírhedt éjszaki „bulin”, mégis tisztában volt minden egyes részlettel. Kívülállóként pedig nagyszerűen össze tudta rakni a helyzet egyes elemeit, s sokszor élesebben látta meg a részleteket.

- Ki fog derülni, hogy kinek állt érdekében leütni Rubyt és miért – szögezte le Suzy. – Valamint azt is meg fogjuk tudni, ki az az áruló, aki át akar állni a halálfalókhoz. Ezért a két információért már alapból megéri kalandozni egyet takarodó után.

- Szólnunk kellene Dumbledore-nak, hogy ifi halálfalók tanyáznak a Roxfortban, nem? – vetette fel Dory elgondolkozva. Bár szinte biztos volt benne, hogy a neves mágus egyébként is tökéletesen tisztában van a helyzettel.

Rövid csend telepedett a társaságra, mindenki az előttük álló eseményeken töprengett. Próbálták magukban összerakni a kirakóst, de még mindig túl sok darab hiányzott ahhoz, hogy ki tudják venni a képet. Néha ránéztek az órára, vagy kitekintettek az ablakon, ahol immár koromfeketére színezett éjszakába akadt a pillantásuk.

- Ezek szerint ma éjszaka akció van? – kérdezte végül Bonnie.
- Nagyon úgy néz ki – jelentette ki Natalye elégedetten, majd hátradőlt az ágyán. – De addig még van néhány elintéznivalónk. Először is, szóljunk gyorsan a tekergőknek! Szerencsére ide fel tudnak jönni anélkül, hogy csúszda okozta károsodásokat szenvednének. Másodszor pedig… Valaki kerítse elő Rubyt! Már megint merre császkálhat?

 

Ruby álmosan nyitotta ki a szemét, majd ráérősen ült fel a hideg kőpadlón. Valamiért olyan érzése volt, mintha ez már egyszer megtörtént volna vele. Aztán eszébe jutott, hogy az év legelső éjszakáján itt ébredt fel, méghozzá arra, hogy egy egyáltalán nem szimpatikus fiú áll mellette.

Keserűen elmosolyodott, s magában meg is jegyezte, hogy már csak ez az illető hiányzik a képből, egyébként tökéletesen megismétlődött a múlt. Arról ugyan halvány lila gőze sem volt, hogy mégis mit keresett a mardekárosok szintjének egyik elhagyatott mosdójában, de valahogy ez a legkevésbé sem érdekelte abban a pillanatban.

- Elaludtam volna munka közben? – motyogta egy ásítást elnyomva. – Natalye ki fog nyírni…
A tőle telhető leggyorsabban felpattant, hogy a csukott ajtón keresztül távozhasson, ám amikor meg akarta érinteni a kilincset, a záró alkalmatosság feltárult.

Rubyt egy pillanat alatt elfogta a rémület, a lábai remegni kezdtek és ösztönösen hátrált egy lépést. Nem tudta, hogy miért mindig vele történnek az ilyen dolgok, de már nagyon elege volt belőle. Legszívesebben küldött volna egy ízléstelenül randa levelet élete forgatókönyvének írójához.

Amikor az ajtó már teljesen nyitva volt, a lány látott megvillanni egy aranybarna szempárt, s ezután már nem tudott megmozdulni. Egy rémült sikoly tört fel a torkából és rázta meg az éjszaka csendjét. De nem hallotta senki – egyedül volt a szempár tulajdonosával…