Ruby:

November végére az ikrek már teljesen hozzászoktak a Roxfort rendszeréhez, kitapasztalták a legtöbb tanárt és sikeresen „elkerülték” a feltűnést. Soha nem sikerült úgy véghez vinni egy csínyt, hogy utána ne kürtölték volna világgá, hogy ők voltak az elkövetők. Elég gyorsan magukra haragították tehát az iskola gondnokát, Fricset, akinek ugyebár rendszeresen túlóráznia kellett miattuk.

A rosszaságuk után hátramaradt szemetet ugyanis általában neki kellett összeszednie, feltakarítania, mint ahogyan az a pozíciója miatt evidens. A férfi nem tartotta olyan mókásnak az egyes akciókat, mint a diákság. A trágyagránátokra kimondottan allergiásnak bizonyult – mindig elkezdett ordibálni tőlük.
A kastélyt egyre jobban megismerték, a legtöbb helyre el tudtak jutni valamilyen rövidítő szakaszon, vagy ha azon nem is, kerülőn biztosan.

- Nem értem, hogy hogyan tudjátok megjegyezni, merre kell menni – jelentette ki Lee beletörődően. Habár az alapvető útvonalakon kívül ő is rengeteg járatot ismert, az ikrek tudása akkor is túl sok volt neki. – Valljátok be, hogy valami titkotok van!
- Ha lenne, akkor sem árulhatnánk el…
- …mert akkor már nem lenne titok!
- De mivel nekünk nincs titkunk…
- …nincs mit elmondanunk.

Akármilyen furcsán hangzik is, a Weasley ikreknek valóban nem volt semmiféle titokzatos iránytűjük vagy térképük. Egyszerűen csak élvezték a céltalan csatangolásokat, ezek közben pedig akaratlanul is megtanulták a különböző útvonalakat. Ha már mást nem is igazán tudtak megjegyezni…
Mrs Weasley szerencséjükre nem értesült arról a rakás elégtelenről, amit az év elején bezsebeltek, pedig Percy szinte térden állva könyörgött Charlie-nak, hogy megírhassa. A rangidős testvér azonban nem hagyta cserben pártfogoltjait – csupán elhatározta, hogy a körmükre néz majd néhanapján.

A három fiú éppen a konyhából igyekezett vissza a klubhelyiségbe, ugyanis valami vacsora utáni édességet kerestek maguknak. Vészesen közeledett a takarodó ideje, Fred és George figyelmét azonban sokkal jobban lekötötte valami, amit barátjuk egyáltalán nem tudott értékelni.
- Nehogy azt mondjátok, hogy pont most akarjátok megnézni azt az alagutat!
- Holnapra talán már nem lesz itt – érvelt az egyik vörös hajú fiú.
- Már sokszor estünk bele ebbe a csapdába – helyeselt a másik. – Tanulság: mindig azonnal nézd meg, mit találsz!

- Gondolj csak bele, Lee! Lehet, hogy Piton szobájába vezet – vigyorodott el Fred. Nem messze voltak a mardekárosok körletétől, így egyáltalán nem volt olyan lehetetlen az állítás. – Te talán nem vagy kíváncsi, hogy milyen poszterei vannak?
- Egy tanár nem szokta kitapétázni a falát kviddicsezők képével, mint mi – húzta el a száját Lee, de szemmel láthatóan rávették a kiruccanásra.

George szakértő mozdulatokkal elhúzta a függönyt a portré elől, félretolta a festményt, így a titkos bejárat már nem csak részben volt látható. Mivel a járat kimondottan szűk volt, csak egymás után, libasorban tudtak közlekedni benne. Egy darabig négykézláb kúsztak, aztán egy óvatlan pillanatban bekövetkezett a baj…
Hirtelen meredek szögben lefelé ívelt a talapzat, amin eddig másztak, így gyors iramban csúszni kezdtek.

- Mááár meeegint miiibeee rángataaatooook beleeee?! – kiabált nehézkesen Lee barátai után, akik azonban nem hallották tisztán a szavait, mert sokkal jobban lekötötte őket a rögtönzött csúszda. Remekül szórakoztak, még akkor is, ha fogalmuk sem volt, hol fognak kilyukadni, ha egyszer elérik az alagút végét. Az pedig már meg sem fordult a fejükben, hogy esetleg el fognak tévedni.

Érezték, hogy a lendületük kezdett elfogyni, s alig fél perc múlva valóban meg is álltak. Pontosabban kizuhantak egy ismeretlen, sötét folyosóra, egy lovagi páncél mögé.
- Szerintetek hol vagyunk? – kérdezte Fred izgatottan, de a többiek is csak annyit tudtak, mint ő, vagyis semmit. Kíváncsian kibotorkáltak a díszletként szolgáló öltözék mögül, de szinte azonnal vissza is ugrottak, mert ismerős hangokat hallottak meg.

- Nem fog eljönni, Polly! – vinnyogta Jenny Ellen, a három grácia leghisztériásabb és agyatlanabb tagja. Szőke haját mint mindig, ezúttal is elegáns kontyba fogta, rövid szoknyája pedig szokás szerint eleget sejttetett azoknak, akik érdeklődtek iránta. – Menjünk inkább Simonhoz!
- Nem megyünk – jelentette ki a vezéregyéniség. Polly Marktonnak hosszú, vörös haja volt, de egyáltalán nem olyan, amilyennel a Weasley gyerekek büszkélkedhettek: neki sokkal dúsabb és fényesebb tincsei voltak. Ő is szoknyában parádézott, de jóval ízlésesebb és józanabb ruhadarabot választott. Látszólag ő azért valamelyest tisztában volt vele, hogy ilyen fiatalon fölösleges mutogatnia magát…

- El fog jönni, Jenny, ebben biztos vagyok – csendült egy kárörvendő hang. Habár az dallamos és gyönyörű volt, a benne rejlő rossz indulat azonnal fellobbantotta az ikrekben a gyűlöletet. Elena Leeds messze a legcinikusabb és hátborzongatóbb volt a három lány közül. Nagyon szép külsővel áldotta meg az ég, ébenfekete haját sokan irigyelték, sötétkék szeme ellenben olyan ravaszkásan és ellenszenvesen csillogott, hogy ezt már néhányan észrevették.

- Vajon miről beszélnek? – suttogta el a kérdését Lee.
- Fogalmunk sincs – válaszolták kórusban a Weasleyk. Még mielőtt komolyabban elgondolkozhattak volna azon, hogy a gráciák tulajdonképpen mire várnak, ismét léptek zaja törte meg a csendet. A cipőtalpak ütemesen kopogtak, ez pedig arról árulkodott, hogy tulajdonosa sietett valahová. Nem telt bele egy percbe, hogy beforduljon a sarkon egy kócos, fekete hajú lány, akinek zöld szemei szinte világítottak a sötétben, mint ahogy a macskáké.

- Ruby? – suttogta meglepetten Lee. Szerette volna megkérdezni barátait, hogy ők tudják-e, mit keres ott a lány, de amikor lopva az ikrekre pillantott, letett erről a szándékáról. Ők ugyanolyan kíváncsi és értetlen ábrázattal bámultak az egymás felé közeledőkre.

- Mi van, mégis eljöttél, Lightning? – kérdezte kihívóan gúnyos hangon Polly, miközben felvette a szokásos beállását. Barátnői természetesen egy szempillantás alatt mellette termettek, hogy ők is pózba vághassák magukat.
- Már azt hittük, megfutamodsz – kacagott fel Jenny elegánsan. A fiúk egyetértettek abban, hogy felettébb irritáló hangja és mozdulatai voltak, ez pedig újból csak felkorbácsolta a bennük szunnyadó ellenszenvet.

- Ugyan már, mit képzelsz? – állt meg tőlük néhány méterre Ruby. Az arca komor volt, de ennek ellenére sikerült éreztetnie riválisaival, hogy mennyire viszolyog tőlük. Hamarosan lekezelő és nagyképű pillantásokat küldözött feléjük. – Ha már három ilyen nyavalygó libától megijednék, akkor akár fel is akaszthatnám magam, mielőtt kicsinálnak.

- Sokra tartod magad, te kis senkiházi – sziszegte Elly ellenségesen. Megtartotta a távolságot és a rá jellemző fensőbbséges stílust is, mégis érződött rajta, hogy másra sem vágyik, mint egy kiadós hajtépésre. Természetesen nem a saját hajkoronáját kívánta veszélybe sodorni, hanem ellenségének esett volna neki. – Majd magadba szállsz, ha elintézünk!

- Nem kellene közbeszólni? – vetette fel Lee, mire az ikrek sokat mondó pillantást váltottak. Végül Fred nemlegesen rázta meg a fejét és tovább figyelte az eseményeket. Nem akartak beleavatkozni barátnőjük harcába, amíg nem volt feltétlenül muszáj. Habár ők majdnem annyira utálták a gráciákat, tisztában voltak vele, hogy ezúttal nem az ő dolgukról volt szó.

Polly előkapta a pálcáját, ezzel pedig jelt adott a barátnőinek is, akik szintén ugyanígy tettek. Ruby ellenben csak zsebre vágta a kezét, úgy tűnt, nem igazán tervezett párbajozni. Ezzel sikeresen felbosszantotta a három gráciát, legalábbis fokozta a feszültséget.
- Ha nem veszed elő a pálcádat, akkor is támadni fogunk! – jelentette ki Elly. – Csak még jobban megjárod, ha ígyen flegmán viselkedsz.

A lány erre ahelyett, hogy engedelmesen előhúzta volna a varázsvesszőt, inkább elvigyorodott és kihívóan nyelvet nyújtott.
- Ribanc! – visította Jenny türelmét veszítve. Előre ugrott egyet és felemelve a kezében tartott fegyvert, varázsigét mormolt. Mindenki legnagyobb döbbenetére az eltalálta az ellenfelét, akinek azon nyomban leolvadt a mosoly az arcáról.

Még a másik két grácia is elképedten pislogott. Nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy kényes barátnőjük harcoljon, ahhoz meg pláne nem, hogy sikerrel is járjon.
Ruby szeme könnybe lábadt, rémülten kapta a torkához a kezét. Úgy tűnt, mintha nem kapott volna levegőt, ugyanis elszántan próbált lélegezni. A gráciák eleinte diadalittasan figyelték a jelenetet, utána azonban már az ő arcukra is aggodalom ült ki.

Persze nem az ellenséges lányt féltették, hanem a biztonságukat. Ha ugyanis kiderül, hogy párbajoztak, annak komoly és egyben kellemetlen következményei lesznek.
George ekkor már tettre készen ugrott ki a rejtekéből, de mielőtt még bárki megláthatta volna, Ruby végre előhúzta a kezét a zsebéből. Két fiolát vágott a földhöz – az egyik hatalmas sivítást idézett elő, a másik pedig zöld füstöt.

A fiúk sejtették, hogy mi történt eközben: barátnőjük diszkréten visszavonult. Ők pedig igyekeztek úgy távozni, hogy elkerüljék a három grácia figyelmét. Ez nem volt egyszerű, sőt, Lee-nek volt egy olyan érzése, hogy Elly szeme egyszer rájuk villant, miközben alattomosan elosontak.
- Egyébként mi bajuk ezeknek? – kérdezte az ikreket, mikor már valamivel biztonságosabb zónába érkeztek.

- Velünk, vagy úgy amblokk? – tette fel a költői kérdést George, de szinte azonnal folytatta is. – Egyébként fogalmunk sincs. Amikor először találkoztunk Pollyval, Jennyvel és Kellyvel…
- Kelly? – értetlenkedett Lee.
- A másik Kelly – magyarázta Fred. – Kelly Bennett legjobb barátnője, Kelly Wols. Tudod, régen ő is grácia volt. Egészen addig, amíg a Teszlek Süveg közbe nem szólt. Különben is, ő volt a legszolidabb a három liba közül.

- Szóval amikor találkoztunk velük – vette vissza a szót ikertestvére –, valamiért nagyon ellenszenvesek voltak.
- Miért van olyan érzésem, hogy ti nem tudtatok elsiklani a dolog felett? – forgatta meg a szemét rosszat sejtve Lee.
- Mi csak megmutattuk nekik, hogy milyen kreatívak vagyunk!

- Nem tehetünk róla, hogy megharagudtak egy ártatlan tréfáért – vonogatta a vállát George.
- Tehát ok nélkül rájuk támadtatok? – vonta le a következetést barátjuk.
- Ellyre igenis okkal haragszunk – jelentette ki Fred, de azt már nem volt hajlandó ecsetelni, hogy miért. Nem igazán szeretett visszaemlékezni arra a napra, amikor megismerte a lányt. Akkor igen csak kellemetlen helyzetbe keveredett, ráadásul ezt az új ismerős ügyesen ki is használta…

Már legalább egy órája elmúlt a lefekvés ideje, de ez őket egy cseppet sem zavarta. Lee Jordan viszont úgy döntött, hogy ő nem kér aznapra többet a kóborlásból, így az ikrek végül egyedül maradtak egy kihalt folyosón.
- Szerintem ideje lenne feldobnunk ezt a szép estét – vigyorodott el George, mikor meghallotta a gondnok csoszogós lépéseit.
- Mit szólnál mondjuk valami jó szagoshoz?

- Trágyagránát?
- A számból vetted ki a szót!
A helyszínről már befogott orral távoztak, de közben élvezettel hallgatták a korosodó férfi „elismerését”. Frics úr biztos volt benne, hogy egyedül a Weasleyk lehetnek olyan elvetemültek, hogy még egy ilyen fárasztó nap után is van szívük őt kínozni. Ugyanis neki kellett rendet raknia mindenhol.

Az ikreknek nagyon gyorsan kellett szedniük a lábukat, mert olyannyira sikerült felbőszíteniük a gondnokot, hogy az korát meghazudtoló gyorsasággal kezdett kutatni utánuk.
- Te, ez nagyon bepöccent – lihegte Fred, mikor már a biztonságot nyújtó klubhelyiség falának támasztotta a hátát.
- Az nem kifejezés – helyeselt George.

- Hé, ti meg hol császkáltatok ilyenkor?! – hallottak egy ismerős hangot közeledni. Túlságosan ismerős és túlságosan Percy volt ahhoz, hogy igaz legyen. Bátyjuk rosszalló arcából ítélve igencsak későn keveredtek „haza”, s mikor körbenéztek, láttak, hogy valóban csak néhányan lézengtek már a Griffendél nappalijában.

Az ikrek nem szerettek volna válaszolni a kérdésre, de mivel ez egyelőre elkerülhetetlennek látszott, megpróbáltak valami értelmes kifogással előrukkolni.
- A könyvtárba készültünk, mert még nem olvastuk el a kötelező olvasmányt.
- Mi a kötelezőtök? – élénkült fel Percy. Amikor tanulásról volt szó, akkor verhetetlen lelkesedéssel volt képes belevetni magát a beszélgetésbe. Ráadásul a saját érdemének tulajdonította azt is, hogy öccseire végre ragadt valami tudásszomj is.

- A Varázslatos Turulmadár Története - hazudta szemrebbenés nélkül Fred. Igazság szerint csak füllentett, ugyanis a kötet valóban kötelező olvasmány volt mágiatörténetre, de már két héttel azelőtt megírták belőle a jól megérdemelt egyesüket.
- Ó, az valóban… khm, érdekes történet. – Percy szemmel láthatóan zavarba jött egy kicsit, majd tőle szokatlan módon el is köszönt aznapra.

Az ikrek megdöbbentek a fejleményeken, tekintve, hogy bátyjuk soha nem hagyott volna ki egy lehetőséget, hogy egy könyvet az egekig magasztaljon. Tovább azonban nem törhették ezen a fejüket, mert észrevették Charlie-t, aki éppen nagy elánnal próbálta szóra bírni a mellette ülő, duzzogó Rubyt.
Fred és George váltott egy pillantást, majd mindketten elindultak a kanapé felé.

- Mi a helyzet? – huppant le kettejük közé Fred egy hatalmas vigyorral az arcán. Igyekezett úgy viselkedni, hogy feloldhassa a hangulatot, de legnagyobb döbbenetére a terve nem vált be. Ikertestvére valamivel óvatosabban közelítette meg a dolgot.
- Valami baj van? Temetésen vagyunk?
- Beszéljetek vele ti, hozzám még csak szólni se hajlandó! – fakadt ki rosszallóan Charlie, majd egy „jó éjszakát” felkiáltással eltűnt a fiúk hálószobái felé vezető lépcsőn.

Az ikrek tanácstalanul meredtek maguk elé, fogalmuk sem volt, mit kellene mondaniuk. Végül mégis a legegyszerűbb utat választották: közölték barátnőjükkel, hogy mindent láttak, ami közte és a gráciák között történt.
- Szóval igazán nincs mit titkolnod – próbálkozott George.
- Nem volt fair, három az egy ellen…

De minden hiába, a lány csak szótlanul meredt maga elé. A fiúk hosszú ideig hiába faggatták, de végül megelégelte a dolgot és bosszúsan tátogni kezdett. Ekkor leesett a tantusz…
- Nem tudsz beszélni! – kerekedtek el Fred szemei. Először döbbenten pislogtak, utána azonban kitört belőlük a nevetés. – Micsoda szerencse, végre csönd lesz! Nocsak, nem hittem volna, hogy valaha is köszönetet kell mondanunk Jenny Ellennek.

Ruby fintorogva felpattant, elővett a zsebéből egy cetlit, firkált rá valamit, aztán felpaprikázottan elrohant. Az ikrek egy ideig még kacarásztak, aztán kezükbe vették barátnőjük üzenetét.

Tudjatok róla, hogy Binns professzor csak azt engedi át az évvégi vizsgán, akinek legalább hármas lesz a turulos dogája! Ajánlom, hogy vagy közöljétek Percyvel, hogy évet fogtok ismételni, vagy próbáljátok kijavítani azt a karót!
…
Egyébként nem szólok hozzátok, hülyék!

- Ajaj – kommentálta George. – Hány oldalas is az a könyv? Hétszáz?
- Nem, szerintem csak öt…
- Akkor?
- Szerezzünk be egy páncélt és közöljük Percyvel a rossz hírt!