Ruby:

Az élet nem egyszerű – ezt mindig is tudtam, vagy legalábbis sejtettem. De arról eddig fogalmam sem volt, hogy ez mennyire igaz. Amint az egyik problémám megoldódni látszott, rögtön jött a következő. Akamaruval már szinte teljesen egy húron pendülünk, szóval anya egyre kevesebbet veszekszik velem. Viszont az iskolában nem alhatok többé, mert Iruka-sensei rossz kedvében a legelső padba ültetett, ráadásul a két legrosszabb ember közé. Az egyikük Uchiha Sasuke, a másik pedig az a fura lány, akit véletlenül letapiztam. Szünetekben állandóan tömegnyomor van a padunk körül, mert Világfájdalom uraság rajongói sajnálatos módon még nem pártoltak át senki máshoz.

A legrosszabb pedig még csak most következik – az iskolai munkánk értékelése. Iruka-sensei sorra felolvassa mindenkinek a nevét, aztán elmondja, hogy elégedett-e, avagy nem.
- Haruno Sakura, veled kapcsolatban semmilyen problémám nincsen. Sokan példát vehetnének rólad – Itt a sensei jelentőségteljesen pillantott az osztály azon lány tagjaira, akikkel nem volt megelégedve. – Folytasd továbbra is ilyen szépen!
- Igenis! – állt fel Sakura álszerényen. Mindig úgy tesz, mintha önbizalom híján volna, azonban süt róla az önelégültség. Legszívesebben soha sem szólnék hozzá, viszont már tapasztaltam, hogy ilyen dolgokban a sors bizony nagyon elvetemült kártyákat képes osztani.

- Hyuuga Hinata – olvasta fel Iruka-sensei a listáján szereplő következő nevet, mire néhány paddal odébb a lány összerezzent. Nem kapott rossz értékelést, mégis olyan piros lett az arca, mintha valaki azt vágta volna a fejéhez, hogy az egész osztály előtt kell pótvizsgáznia.

- Inuzuka Kiba… Te, fiam, tökéletes példája vagy annak, hogy egy átlagos jegyről lehetséges átlagon alulira rontani néhány hét alatt. Mi történt veled? Sajnálom, de ha így haladsz, akkor nem kevés esélyed van arra, hogy megelőzd Narutót, aki a lista alján toporog. Kénytelen vagy különórára menni! – Micsoda?! Én különórára? Meghibbant ez az ember? – Sasuke majd korrepetál téged!

Azt hittem, hogy valamilyen rohamot kaptam, mikor percekig nem tudtam megmozdítani egyik testrészemet sem, ráadásul a sensei szavai is messzinek tűntek. Azonban hamar ráébredtem arra, hogy ezt mindössze a megdöbbenésem váltotta ki. El sem tudtam képzelni, hogy én valaha is Uchiha Sasukével tanuljak. Még az is abszurdnak tűnt, hogy nekem egyáltalán készülnöm kellene egy órára, nem hogy még társaságban!

- Jól vagy? – kérdezte a mellettem ülő lány, akinek még mindig nem sikerült megtudnom a nevét. – Mert én a helyedben majd’ elhánynám magam…
- Köszönöm a bíztatást…
- Még beszélsz is az órán! – kiabált rám Iruka. Komolyan mondom, ez az első padban való ülés még anya jeleneteinél is rosszabbak. Apropó anya – most már kezd végre normálisan viselkedni. Azt leszámítva, hogy rengeteg könyvet halmozott fel a szobámban, és követeli, hogy mindet olvassam el. Szerinte ugyanis nagyon sokat segíthet az azokban leírt információ Akamaruval kapcsolatban. Kész röhej, hogy könyvből kell tanulnom a kutyákról!

- Tökfej, ideje mennünk! – bökött oldalba Sasuke, mikor kicsengettek. – Éhes vagyok, szóval  indulás, nyomorék!
- Nem vagyok se tökfej, se nyomorék! – csattantam fel. Kis híján fellöktem a padot is mérgemben. Hová fajul még ez a világ, kérem?
- Nekem mindegy, Bodri…
- Bodri?! – Komolyan mondom, ez a srác még annál is utálatosabb, mint amilyennek hittem. Mindegy, nyugi, beszív, kifúj! Ha minden rendben, akkor csak ezen a mai napon kell elviselnem a társaságát, aztán szabad leszek megint. Jé, milyen kihalt helyen lakik! Olyan, mint egy egész városrész, csak éppen egy árva lélek nem sok, annyi sincsen a környéken.

- Te, Sasuke, miért ilyen csendes ez a hely?
- Mert nem él itt senki, csak én.
- És a szüleid? Ők sem itt laknak?
- Meghaltak – mondta halkan és egyszerűen. Én pedig megálltam, és földbegyökerezett lábbal néztem rá. Igaz, hogy mindenki őt szereti, csodálja, dicséri, és már ezerszer akartam fejbe kólintani, kívántam már azt, hogy szakadna rá az ég, de akkor is megsajnáltam. Soha nem voltam teljesen elégedett anyával, amiért állandóan furán viselkedik, viszont nagyon szeretem őt az összes bogarával együtt. Apa olyan sokat van távol, hogy szinte már nem is velünk lakik, de ez azért mégis jobb, mintha nem is élne.

- Neked meg mi bajod? – kérdezte Sasuke, mikor észrevette, hogy megálltam. Hirtelen nem tudtam megszólalni, így csak megráztam a fejemet, majd követtem őt. Egy egészen takaros házba mentünk be, ahol aztán a konyhában telepedtünk le. Legnagyobb meglepetésemre elém is letett egy tányért, amelyen meglehetősen finom ételt helyezett el.

Annyira elcsodálkoztam, hogy percekig csak bámultam az előttem lévő fogásra. Ez nagy illetlenség volt, de valahogy ez nem igazán izgatott. Egyre csak az járt a fejemben, hogy most akkor barát, vagy nem barát? Nagyon beképzelt, lenéz másokat, viszont nem irigy és sajnálom azért, mert teljesen egyedül kell élnie ebben az óriási nagy nem is tudom miben… Több ház is van egymás mellett, ami üres, szóval inkább egy negyed, mint egy rezidencia. Egyedül egy házban is félelmetes, nem, hogy egy egész utcában!

- Nem eszel, tökfej? – kérdezte tőlem Sasuke, amivel sikerült kizökkentenie a gondolatmenetemből, és kihoznia a sodromból. Mégis mi jogon keresztelt át tökfejnek?! Gyorsan bekaptam az elém tett tányér tartalmát, majd durcásan megjegyeztem:
- Van rendes nevem is.
- Tényleg? Nem is tudtam, tökfej…

Azt gondoltam volna, hogy esetleg barát lehet? Áh, micsoda ostoba ötlet! Ez csak egy beképzelt majom! Még, hogy én tanuljak tőle! Lehetetlen, hogy valaki, aki ennyire fenn hordja az orrát, jogosan legyen olyan nagyra magával. Úgy csinál, mintha ő tökéletes lenne, értelmesebb nálunk, többieknél.

- Tehát, először is… Kezdjük mondjuk a legutóbbi történelem tananyaggal! – vonta meg a vállát Sasuke, miközben kinyitotta a kezében tartott könyvet. – Aludtál az órán, tehát le merném fogadni, hogy az ég világon semmit nem tudsz a Negyedikről.
- Ez nem igaz! Ne nézz már ilyen majomnak, jó?!
- Ha nem vagy majom, akkor mondd meg, hogy mi volt a neve! – csapta le a könyvet mérgesen. Valószínűleg nem tetszett neki, hogy félbeszakítottam az engem ócsároló monológját… Nem hagyhatom magam, könyörgöm!

- Öhm… Izé… Yondaime? – tippeltem. Ezen a néven emlegetik a legtöbben.
- Nem, te sügér! – Úgy látszik, élvezi, ha elláthat különböző gúnyos becenevekkel, amelyek a lelkembe gázolnak. Azt hiszem, látja rajtam, hogy mennyire idegesít velük, ezért nem hagyja abba. A megoldás tehát nem más, mint az „Egyik fülemen be, a másikon ki” nevezetű elv. – Figyelsz te egyáltalán, bénaság?!

- Persze, figyelek, bocsánat! Csak éppen elkalandozott a… a figyelmem…
- Tehát nem figyeltél… Szóval, a Negyediket Namikaze Minatónak hívták, és úgy nézett ki, mint Naruto, csak nem volt olyan ronda, kicsi és idegesítő.
- Honnan tudod, hogy nem volt idegesítő?
- Ugyan már! – rázta meg a fejét szemforgatva, és olyan képet vágott, mintha el sem tudott volna képzelni az enyémnél ostobább kérdést. – Szerinted a falu vezetősége képes lett volna megválasztani hokagének egy Narutóhoz hasonló mitugrászt?

- Most, hogy így mondod… talán igazad van – vontam meg a vállam. A legkevésbé sem érdekelt a halott hokagék életrajza, tehát jobbnak láttam lezárni a vitát. Ezzel viszont olyan hatást értem el, hogy Sasuke teljesen lököttnek nézett. Nos, meg kell, hogy mondjam, mindig is teljes mértékben hidegen hagyott a véleménye.

- Mindegy, a lényeg, hogy így hívták! Neki köszönhetjük, hogy még ma is áll a falu, ugyanis megmentett minket a nagy és gonosz Kyuubitól.
- Ki az a nagy és gonosz Kjubi? – kérdeztem. – Egy gonosz boszorkány? A neve úgy hangzik, mintha egy magas, hosszú hajú nő lenne, akinek piros szeme van….
- Nem, te hülye! – csapott fejbe Sasuke a könyvvel. – Az nem Kjubi, hanem Kyuubi! És nem egy nőszemély, hanem egy démon! Méghozzá nem is akármilyen…

- Milyen démon? Ugye, valami borzalmas?
- De még mennyire! – helyeselt. Mindkét kezével az asztalra támaszkodott, ezzel fokozva a feszültséget, melyet igyekezett megteremteni történetéhez. Sejtelmes hangon kezdett beszélni, ami igazán hátborzongatónak hatott, tekintve, hogy már kezdett sötétedni, és nem világított semmi a közelben. – A Kyuubi egy vérszomjas, félelmetes, de legfőképp hatalmas rókadémon szörnyeteg volt, akinek nem kevesebb, mint kilenc farka volt.

- Te jó ég! Ez komoly? Mert én nem hiszem el – jelentettem ki. – Mégis hol fér el egy rókán kilenc farok? Sehol!
- Ez igaz – jegyezte meg Sasuke elgondolkodva. – Elég hülyén nézne ki, ha teszem azt, az oldalából nőttek volna ki… Egyébként, ha a könyv ezt írja, akkor biztosan volt neki kilenc rettentően erős farka, szóval ne szólj bele! A farkának egyetlen csapásával képes volt egy egész hegyet félresöpörni… És a pofája olyan ijesztő volt, mint egy más rókának sem! Az embereket csak úgy falta fel, mint mások a cukorkát, és senki sem tudta megállítani.

- Ne vágj ilyen ijesztő fejet, nekem ma még haza is kell mennem! – kaptam a szemem elé a kezem. Szépen állunk, mondhatom! Ez itt berémít, én meg minden utcasarkon a Kyuubit fogom látni…
- Tudod, hogy mi a legijesztőbb ebben a történetben? – kérdezte Sasuke, miközben kikísért a negyedből, ahol lakott.
- Mi-micsoda?
- Az, hogy néhányan azt mondják, a Negyedik nem ölte meg a Kyuubit, csak elvette az erejét, és a démon még ma is köztünk él! – Rémisztő fejet vágott, én pedig nyeltem egy óriási nagyot. – Az is lehet, hogy itt… Jó ég! Mi az ott mögötted?

- Hol? – fordultam meg rémülten.
- Váá! – kiáltotta Sasuke, majd fejbevágott a történelemkönyvvel, hogy aztán gúnyosan kinevethessen. Szép dolog, mondhatom! Kinevet egy szerencsétlen sorsú kisfiút, akinek ráadásul egyedül kell hazamennie a sötétben…

- Ejnye, nem kellett volna bevenned! – vigyorgott gonoszul, azonban az arcára hamar kiült a rémület, ugyanis valami megmoccant mellettünk a bokorban. – Te… Kiba, ez mi lehet?
- Ne-nem tudom…
Ekkor elővillant egy vörös farok és két világító, zöld szem. Nekünk több se kellett, egyszerre felkiáltottunk, és futni kezdtünk. Én haza, ő pedig be a házába. Abban a szent pillanatban megfogadtam, hogy soha többé nem fogok odáig rontani a tanulmányi eredményeimen, hogy még egyszer Uchiha Sasuke segítségére szoruljak…