|
Fred és a jégkori
Ruby 2010.12.04. 20:17
Fred még soha nem korcsolyázott, de mikor mégis megpróbálja, kiderül, hogy egyáltalán nem megy neki. Legnagyobb rémületére akkor sem érez rá, mikor George már segítség nélkül is tud korizni.
Mit tehetne egy elkeseredett fiú ilyen helyzetben? Kiváltképp, ha a három grácia még ilyenkor is hozza a formáját, Ruby pedig nincsen sehol... A Roxfort udvarán deres volt a fű, a fákról pedig már régen lehullottak a levelek. Mindenki a telet várta, ám az egyelőre csak hideg formájában tette tiszteletét.
Ezen a fagyos, december eleji péntek estén jelentette be Albus Dumbledore a diákoknak a hétvége legnagyobb szenzációját: a hatalmas korcsolyapályát.
Már a vacsora alatt mindenki erről beszélt. Még a Weasley ikrek körében is ez volt a téma.
- Szerintem nagyon jó ötlet – ismerte el Lee Jordan az igazgató tervét. – Már ezer éve nem koriztam.
- Ami azt illeti…
- …mi még soha sem – vigyorgott rá barátjára George.
- De akarunk – jelentette ki Fred. – Te ezek szerint tudsz, igaz?
- Naná – bólogatott Lee. – A szüleim egy csomószor vittek el kiskoromban. Nagyon jó móka a korcsolyázás, főleg, ha az egész Roxfort beszáll.
Az ikrek izgatottan összenéztek – reményeik szerint másnap, mikor elkezdődik a jégszezon, rengeteg csíny elkövetésére lesz majd lehetőségük. Legnagyobb szerencséjükre Dumbledore professzor számított rá, hogy a legtöbbjüknek nincsen korcsolyája. Az iskola mindenkinek biztosítani fog egyet.
- Reggeli első dolgunk lesz kimenni a pályára – lelkesült be Lee. – Keressük meg Luisát, biztosan szívesen velünk jön ő is!
- Oké – egyezett bele George, majd mindhárman felálltak az asztaltól.
Luisa Ammone, a fiúk hugrabugos évfolyamtársnője persze azonnal elfogadta a meghívást. A lány még elsős korukban barátkozott össze velük, egy kviddicsmeccs alatt – ahol pont a házaik játszottak egymás ellen.
- Mit gondoltok, lefekvés előtt van még időnk eldobni egy-két trágyagránátot? – kérdezte Fred, mikor már egy kihaltabb folyosón át igyekeztek a Griffendél-toronyba. A zsebébe süllyesztette a kezét, hogy előhalászhasson néhányat a szóban forgó tárgyból, majd vigyorogva szétosztotta őket.
Éppen eldobni készültek, mikor valahonnan a közelből lépések zaját hallották meg. Gyorsan beugrottak egy páncél mögé, és onnan nézték végig, ahogyan „kedvenc” bájitaltan tanáruk morogva elhalad előttünk.
- Az idióta Remus Lupin!
Csak ennyit sikerült kivenniük a halk szitkozódásból, de többre nem is volt szükség. Ők hárman így is tökéletesen értették, miről van szó.
- Csak tudnám, miért utálja jobban, mint a többit – csóválta meg a fejét Lee.
- Mógust is utálta – vont vállat George. – Igaz, nem ennyire…
- Pedig Lupin az eddigi legjobb – húzta el a száját Fred, aztán egy laza mozdulattal a háta mögé hajította a gránátját. Az öt évük alatt eddig öt különböző Sötét Varázslatok Kivédése tanárhoz volt szerencséjük, de úgy érezték, az égvilágon semmit nem tudnak.
Ahogy felsétáltak a klubhelyiségbe, még kivesézték az esélyeiket az RBF vizsgákon és megtárgyalták a másnapi programot is – még egyszer.
Egyenesen a hálószobájukba mentek, hogy később kipihenten léphessenek majd a jégre.
Álmukban mindhárman korcsolyáztak – ki-ki a maga módján…
*****
Reggel a vártnál sokkal nagyobb tömegbe szaladtak bele a Nagyteremben, mikor hajnali fél nyolckor lementek reggelizni. Látszólag mindenki csak arra várt, hogy az igazgató hivatalosan is megnyissa a korcsolyapályát. De mivel ez csak pontban nyolckor volt esedékes, a legtöbben még odabent melegedtek.
- Megvagytok, srácok? – sietett oda hozzájuk Luisa. Meleg, sárga kabátban, fekete-sárga csíkos sálban és ugyanilyen színű sapkában parádézott. Ez utóbbi alól kikandikált néhány szőke tincs, amin a fiúk elmosolyodtak. Öt éve először látták jelét annak, hogy a lány meg készül növeszteni eddig mindig rövidre vágott haját.
- Menjünk ki – indítványozta Fred, és az ajtó felé bökött a fejével. Ez jó ötletnek bizonyult, ugyanis amint kiléptek az udvarra, teljesen egyedül maradtak. Ilyen időben senki nem merészkedett ki idő előtt, csak ők.
- Ruby nem jön? – vonta fel a szemöldökét Luisa. Már nagyon megszokta, hogy ha a Weasley ikrekről volt szó, akkor griffendéles évfolyamtársnője legtöbbször jelen van.
- Még tegnap délelőtt hazautazott valamiért – vont vállat George. – Nem mondta, mikor jön vissza.
- Nézzétek! – kiáltott fel Lee. – Ott lehet átvenni a korcsolyákat. Ráadásul sehol senki, nincsen sor!
- Akkor talán menjünk…
- …és gondoskodjunk róla, hogy legyen!
- Annyira vicces, amikor befejezitek egymás mondatait – nevette el magát Luisa. Erre az ikrek elkezdtek egyszerre magyarázni neki (természetesen szóról-szóra ugyanazt), majd átváltottak a befejezgetésre.
Frics, a gondnok egyáltalán nem élvezte annyira a bolondozást, mint Luisa. Szinte hozzávágta a fiúkhoz a korcsolyákat, mikor bejelentették, hogy amiatt jöttek.
- Már gyűlnek az emberek – nyújtogatta a nyakát Lee, miközben letelepedtek a korcsolyapálya széléhez tolt padokra, hogy átvegyék a lábbelijüket. – Még jó, hogy ilyen hamar kijöttünk. Különben órákat kellene sorban állnunk…
- Bölcs döntés volt, Mr Jordan – hallottak egy vidám, barátságos hangot. Amikor felnéztek a fűzőjükről, kis híján előre bucskándoztak meglepetésünkben. Közvetlenül mellettük ugyanis az iskola igazgatója állt, szintén korcsolyával a lábán. Dumbledore professzor a pálya főbejáratánál állt, valószínűleg megnyitni készült a szezont. – Remélem, a mai napon semmi tréfával nem készültek, uraim.
- Neeem, mi soha – vigyorodtak el az ikrek. Esküdni mertek volna rá, hogy az idős varázsló rájuk kacsintott, de a következő pillanatban már a pálcájáért nyúlt és vörös szikrákat küldött az égre.
- Köszöntök mindenkit a Roxfort Jégpályáján – emelte fel a hangját. – Szeretnék elmondani néhány fontos tudnivalót, mielőtt átadnátok magatokat a szórakozásnak. Először is: a pálya este fél nyolckor bezár, hogy mindenki legkésőbb fél kilencre a hálókörletében lehessen. Ez alól egyedül a vasárnap este a kivétel, amikor is meghosszabbítjuk a kimenőtöket. Az első- és másodévesek tízig, a harmad- és negyedévesek tizenegyig, az ötödévesek és az idősebbek pedig éjfélig maradhatnak a pályán. Emellett állandó tanári felügyelet alatt tartjuk, tehát ha bármi történik, keressétek a felügyelőbódéban állomásozó felnőtteket! Forró csokoládét kaphattok a szomszédos melegedőben, de a fogyasztása a jégen tilos. A korcsolyákat, amiket most átvesztek, egész télen használhatjátok, amennyiben nem szereztek be sajátot. Hogy ne kelljen minden reggel újból sorba állni, elég lesz február végén leadnotok őket. Most pedig, hogy mindent elmondtam, a Jégpályát megnyitom!
Hirtelen akkora üdvrivalgásban tört ki a diákság, mint amilyet az utolsó évzárón produkáltak, mikor kiderült, hogy elmaradnak az év végi vizsgák.
Mivel az ikrek álltak a legközelebb a bejárathoz, az elsők között léphettek rá a jégre. És azonnal hasra is estek. Lee és Luisa nevetve csúszott oda hozzájuk, majd mindketten megragadtak egy-egy elterült Weasleyt.
- Méltó avatás az új pályának – nevetett Lee.
- Ez ennyire csúsziiiik? – kérdezte George, de közben ismét elvesztette az egyensúlyát. Ha barátja nem kapta volna el a karját, bizony ismét elesett volna. Fred már megszólalni sem mert, csak görcsösen kapaszkodott a pálya szélén álló korlátba.
- Mivel jég – mosolyodott el Luisa. – A jégnek az a dolga, hogy csússzon.
- De nem az én lábam alól kifelé – méltatlankodott George.
- Majd belejöttök – nézett barátaira Lee, aki bemelegítésként összezárta majd széthúzta a bokáit, így apró nyolcasokat írva a sima felületre. – Gyertek egy kört!
Mielőtt még az ikrek bármit mondhattak volna, Luisa és Lee megragadta a karjukat. Fred szinte azonnal elvágódott barátja mellett, George pedig olyan erősen szorította meg a lány kezét, hogy az felszisszent.
- Nyugi – mormolta neki a hugrabugos. – Csak próbálj meg jönni utánam!
- Én próbálok – szabadkozott a fiú, de minden egyes bizonytalan csúszásnál összeszorította a szemét.
- Te, biztos, hogy ez biztonságos? – kérdezte Lee-t Fred a földön ülve. – Már most fáj a hátsóm, pedig még csak öt perce vagyunk itt.
- Belejössz. Csak egy kört kell menned, aztán már száguldani fogsz, meglátod!
- Remélem, hogy igazad lesz – morogta bizalmatlanul a fiú. Vetett egy pillantást az előtte haladó ikertestvérére, aki már legalább egy perce képes volt megmaradni a lábán. Valamiért rossz érzése támadt, aztán… megint elesett.
Fred nem értette, hogy lehet az, hogy amíg ő egyre-másra elesik, addig George fokozatosan kezd ráérezni a dolog lényegére.
- Na, még egyszer! – rángatta fel a jégről Lee. Mikor aztán már sikerült függőleges helyzetbe kerülnie, a fiú nemes egyszerűséggel újra elesett. – Hát, haver, ez nem a te sportod.
- Igen, én is úgy látom – húzta el a száját. – Hol van George és Luisa?
- Öhm… Ott! Hú, már mindjárt megtesznek egy kört. Baró!
- Ja, az. Baró – sóhajtott fel Fred. Összehasonlította a saját teljesítményét George-éval, és amit látott, egyáltalán nem nyugtatta meg. Ő még csak alig néhány métert haladt előre, míg testvére lassan utol is fogja érni őt. Még soha nem botlott olyasmibe, amiben egyikük jobb lett volna a másiknál. Hiszen ikrek voltak, mindent ugyanolyan jól vagy rosszul kellett tudniuk!
Aztán ránézett a mellette szobrozó Lee-re, akinek látszólag már nagyon mehetnékje volt, mégsem mozdult.
Egyszerre érzett bűntudatot és csalódást is. Sajnálta, hogy a barátja miatta nem szórakozhat, de még ennél is jobban fájt neki, hogy ő sem tehette.
- Hé, Fred – bökte meg Lee óvatosan, mikor látta, hogy kicsit elbambult. Persze ettől az apró érintéstől is sikerült eldőlnie. – Bocs… Gyere, menjünk!
- Oké – fogadta el a felé nyújtott kezet szomorkásan. Aztán hirtelen zseniális ötlete támadt. – Lee, magyarázd el, hogyan kell korizni!
- Tessék?
- Hát, gondoltam, ha elmagyaráznád… Akkor talán jobban menne.
A fiú egy darabig bizonytalanul meredt rá, aztán tétován bólintott. Csakhogy mikor nagy levegőt vett, hogy beszélni kezdhessen, mégis néma maradt. Pár percnyi hallgatás után aztán zavartan kezdte vakargatni a tarkóját.
- Az az igazság, hogy fogalmam sincs, hogyan kell ezt tanítani.
- Ó – mormolta Fred. – Oké.
- De talán majd Luisa… Látod, George is milyen jól jön már?
- Aha.
- Hé, Luisa, ide! – integetett nagy elánnal Lee, mikor a páros már a környéken járt. Frednek az az érzése támadt, hogy barátja csak azért keres olyan lelkesen más oktatót neki, hogy minél hamarabb szabadulhasson.
A hugrabugos lány elegánsan megállt mellettük, George pedig vidáman elvágódott előttük. A közelben tanyázó Harry-Ron-Hermione trió még meg is tapsolta a belépőt. Pontosabban csak a fiúk, mert Hermione csak rosszallóan megforgatta a szemét.
- Hogy megy, Fred? – kérdezte ikertestvérét az újonnan érkezett Weasley.
- Sehogy – csóválta meg a fejét lemondóan. – De látom, te már ráéreztél.
- Hát, maradjunk annyiban, hogy kezdek ráérezni…
- Jól jössz – helyeselt Lee is. Aztán váratlanul Luisához fordult. – Nem tudnád elmagyarázni Frednek, hogyan kell korizni? Én nem igazán tudtam.
- Hát – ráncolta a homlokát tanácstalanul a lány. – Még soha nem tanítottam ilyesmit. Ezt nem lehet magyarázni, azt hiszem. Érezni kell. Látod, hogyan megyünk, nem?
- De igen – bólogatott Fred. – De amikor megpróbálok úgy menni én is, akkor csak elesem.
- Csak gyakorolni kell. Nem igaz, George?
- Hát, ez sajnos így van – húzta el a száját a fiú. Azon törte a fejét, hogyan tudna segíteni a testvérének, de semmi nem jutott az eszébe. Mivel még ő maga sem tudott túl nagy biztonsággal közlekedni, nem mert volna felajánlkozni kísérőnek. Máshogy pedig nem látta kivitelezhetőnek a dolgot.
Fred keserűen elmosolyodott és legyintett egyet. Aztán megcsúszott és ismét közelebbi ismeretségbe keveredett a kemény és hideg jéggel. A többiek aggodalmasan körülállták őt és azon tanakodtak, hogyan segíthetnének neki.
Ő azonban csak tehernek érezte magát. Valaki olyannak, akinek a jelenléte mindenkit csak hátráltat a szórakozásban. Éppen feltápászkodni készült, mikor újabb három pár korcsolyát látott lefékezni.
- Az aljanép legalul, pont, ahogy kell – jelentette ki Polly Markton gúnyosan. A vörös hajú, mardekáros lány szokásához híven nem egyedül jelent meg, hanem két legjobb barátjával, Ellyvel és Jennyvel. A három grácia az a trió volt, amelyiket az ikrek az iskola falain belül a legjobban gyűlöltek.
- Mi van, Ammone, te is a mocskos Weasleykhez csapódtál? – förmedt rá Luisára Elly. – Örülök, hogy így egymásra találtatok ti négyen. Így legalább nem mérgezitek a normális emberek levegőjét.
- Dugulj el – sóhajtott lemondóan Lee.
- Már csak Lightning hiányzik – fintorgott Jenny. – Nélküle nem teljes a bénák bandája.
- Hát, nem tudom, ki a nagyobb csődtömeg – morogta George –, mi vagy ti? Mert én az utóbbira szavazok.
A szócsatára igazából mindenki odafigyelt, csak Fred nem. Őt ugyanis sokkal jobban lekötötte, hogy megpróbáljon felállni. De segítség nélkül ez egyáltalán nem volt olyan egyszerű.
Mikor már harmadszor készült visszaesni a kemény jégre, végre valaki megragadta a karját. Csakhogy nem az, akire számított. Elly barátságtalanul felrántotta őt és a korláthoz lökte.
- Szánalmas vagy, Fred Weasley – morogta a lány. – Még az az agyatlan ikertestvéred is képes megállni a lábán. Sőt, ha tudni akarod, még Lightning is egész jól tud korizni. Csak te vagy ilyen béna.
- Majd belejövök – húzta össze a szemét Fred.
- Ja, de akkor az összes nyavalyás barátod feletted fog bábáskodni egész télen.
Többet nem mondott, csak szemforgatva megindult tovább a tömeggel.
A többiek még mindig el voltak foglalva egymással, senki nem figyelt fel kettejük rövid párbeszédére, csak arra, hogy Elly hirtelen eltűnt. A másik két grácia nem sokára követte a példáját, így George, Lee és Luisa ismét Fred felé fordult.
Ő azonban lesütötte a szemét és egészen a korláthoz lapult.
- Srácok, a’sszem, én inkább bemegyek – jelentette ki. – Fáj a fejem.
- Várj, veled megyek – vágta rá George. Őt képtelenség volt átvágni, ha ilyesmiről volt szó. Elvégre ikrek voltak, akik mindenkinél jobban ismerték egymást.
- Nem kell, tényleg – rázta meg a fejét Fred. – Majd ha jobban leszek, kijövök. Addig te tanulj meg rendesen korizni, George!
Már nem várta meg, mit mondanak a többiek. Egyszerűen átmászott a korláton, lekapta a korcsolyáját a lábáról, megkereste a cipőjét és visszasétált a kastélyba.
Az épület csak úgy kongott az ürességtől. Mindenki odakint volt – még Percy is! –, kivéve néhány kísértetet.
Fred leverten sétált fel a klubhelyiségbe, ami szintén teljesen kihalt volt. Amikor elment az ablak mellett, erősen koncentrált, hogy ne nézzen ki rajta, de hiába.
Odakint nyüzsgött az egész Roxfort, mindenki vagy a hatalmas pályán csúszkált vagy a melegedőben szürcsölte a forró csokiját.
Inkább el is kapta a pillantást a vidám tömegről. Igyekezett olyanokra gondolni, mint például a hó, ami valamiért még mindig nem esett le vagy a bájitaltan házi, amit nagy valószínűséggel soha sem fog megírni.
Kelletlenül felsétált a szobájukba, ahol aztán ledőlt az ágyára. Hosszú percekig csak bámulta a baldachint az ágyán, aztán a hasára fordult és maga elé húzott egy darab pergament és egy tollat. Mielőtt még észbe kapott volna, már bőszen írta a levelet Charlie-nak, kedvenc bátyjának.
Megírt mindent a korizásról, arról, hogy mennyire reménytelen esetnek érzi magát; arról, hogy a gráciák is megjelentek, hogy tetézzék a bajt és arról is, hogy nem érti, miért nem megy neki a dolog, mikor George-nak igen.
Mikor befejezte a hosszú sorokat, megkönnyebbült egy kicsit. Jól esett kiírnia magából a problémáját. Először össze akarta gyűrni a papírt, aztán végül meggondolta magát. Úgy döntött, ha már ennyi időt eltöltött a levéllel, akkor el is küldi.
Kiment a bagolyházba és útjára is engedett egy iskolai baglyot. Sejtette, hogy hosszú napokba telik majd, míg választ kap – hiszen messze van Románia, ahol Charlie dolgozik.
Mikor ismét felért a hálószobájába, még csak fél tizenegyet mutatott az óra. Ismét rátört a bánat, ha arra gondolt, hogy az ikertestvére és a barátai mind odakint szórakoztak – nélküle.
Erős késztetést érzett rá, hogy felmarkolja a jégkoriját és kiszaladjon hozzájuk. De nem tette, mert félt attól, ami a jégen várta volna. Nem akart megint mindenki előtt elesni, nem akart a többiek terhére lenni. Így hát csak feküdt az ágyán és várt.
*****
Már este fél kilenc volt, mikor George és Lee benyitott a hálószobába. Óvatosan odasomfordáltak Fred ágyához, hogy meglessék őt. Legnagyobb meglepetésükre azonban a fiú aludt, méghozzá ruhástól.
- Lehet, hogy tényleg nagyon fájt a feje – csóválta meg a fejét Lee.
- Mondtam, hogy fel kellett volna jönni megnézni őt – ráncolta a homlokát George, majd aggodalmasan testvére homlokára tette a kezét. – Hát, láza szerintem nincs.
- Akkor nem tudom. Majd reggel meglátjuk.
George bólintott, de még mindig rossz érzése volt Freddel kapcsolatban. Még sokáig csak forgolódott az ágyában, mire végre neki is sikerült elaludnia. Azt nem is sejtette, hogy a mellette lévő ágyban az ikertestvére nagyon is ébren volt. Hogyan is tudott volna aludni, mikor jóformán egész nap szundított vagy heverészett? Egyszerűen csak nem akarta hallani a többiek élménybeszámolóját.
Fred legalább húszszor indult el napközben, hogy megkeresse őket, de mindig visszafordult. Valami visszatartotta. Ekkor azonban, az éjszaka közepén megint egyedül érezte magát, nem tudott álomba merülni.
Egyre csak olyan rémképeket látott maga előtt, amelyekben fontos szerepet játszik a jég és a három grácia. Hiába forgolódott, nem jött álom a szemére.
Végül felült, a tenyerébe temette az arcát és mélyet sóhajtott. Eddig még nem sokszor került olyan helyzetben, amin ne tudott volna legalább vigyorogni. Ekkor viszont tagadhatatlanul közelebb állt a síráshoz, mint a nevetéshez.
Hosszú percekkel később aztán halk kopogást hallott. Először azt hitte, csak képzelődik, de mikor a hang erősödött, zavartan felnézett.
Az ablakban az a postabagoly verdesett, amelyiket délelőtt elküldte egy levéllel. Hitetlenkedve feltápászkodott és az ablakhoz sétálgatott. Furcsállta, hogy a levelét mégsem kézbesítették. Legalábbis ez volt az első gondolata. De amikor kinyitotta az ablakot és elvette a madár lábára erősített borítékot, azonnal feltűnt neki bátyja kézírása. Ez már a válasz volt.
Megsimogatta a postás fejét, majd gyorsan visszazárta az ablakot és leült az ágyára. Óvatosan és halkan bontotta fel a pecsétet, nem akart senkit felébreszteni.
Kedves Fred!
Éppen otthon vagyok, azért is tudok ilyen hamar válaszolni neked. Amikor anya meglátta, hogy írtál, ráadásul nekem, nagyon megijedt. Nem mondtam el neki, miről van szó, csak megnyugtattam, hogy minden rendben. Remélem, jól tettem.
Azok alapján, amiket írtál, elég elkeseredett lehetsz, pedig nem kellene annak lenned. A korcsolya egy ilyen dolog. Van, aki csúszik, van, aki elcsúszik. Nem mindenki született korival a lábán, Fred! A legtöbb embernek sok idő kell, hogy beleszokjon a helyzetbe. Addig pedig sokszor elesnek… De egyszer mindenki megtanul korcsolyázni.
Ezt elhiheted nekem, tudom. Én is csak iskolás koromban próbáltam először, de elsőre akkor is rémesen ment.
Csak egy dolgot tudok javasolni neked: ne add fel! Ha feladod, esélyed sem lesz megtanulni. Ha viszont próbálkozol, a végén sikerülni fog, meglátod. George-nak is sikerült. Ez pedig azt jelenti, hogy te is képes vagy rá.
Na, irány a koripálya, Fred!
Ölel: Charlie
Miközben a bíztató sorokat olvasta, a fiúban megerősödött az elhatározás. Eddig biztos volt benne, hogy soha többé nem lép jégre, azonban a bátyja szavai megváltoztatták a véleményét. Félbehajtotta a levelét és a párnájára tette, közben pedig felkapta a kabátját és a sarokban pihenő korcsolyáját. A hirtelen jött lendülettel leszaladt a klubhelyiségbe, ahol már senki sem volt. Mielőtt kilépett volna a dáma képe mögül, megfordult a fejében, hogy jól jött volna a Tekergők Térképe, amit néhány hete ajándékoztak Harrynek.
Mivel azonban nem engedhette meg magának, hogy ezen agyaljon, gyorsan megrázta a fejét és végigszaladt néhány folyosón. Szerencsére ő és ikertestvére nagyon jól ismerték a legpraktikusabb útvonalakat, így alig tíz perc múlva elérte a hatalmas Tölgyfaajtót. Megállt előtte egy pillanatra, aztán bólintott egyet – csak úgy, magának – és kiment rajta.
Az udvaron még sokkal hidegebb volt, mint azt sejtette. Csupán két perc kellett hozzá, hogy a fülei és az orra is kivörösödjenek.
A pálya mellett átvette a korcsolyáját, majd nagyot nyelve kapaszkodott bele a korlátba.
- Most vagy soha – nyögött fel, majd bizonytalanul rálépett a jégre. Azonnal meg is csúszott és pár másodperccel később hanyatt feküdt.
Legszívesebben felordított volna. Nem a fájdalom miatt, hanem azért, mert úgy érezte, lehetetlenre vállalkozott.
Elnyomta magában a kényszert, hogy visszameneküljön a kastélyba, miközben lassan újra felállt.
Úgy döntött, hogy a korlátba kapaszkodva fog megpróbálni talpon maradni. Míg elbotorkált odáig, még háromszor került közelebbi ismeretségbe a kemény és hideg aljzattal. Amikor azonban végre sikerült megfognia a biztonságot nyújtó rudat, valamivel nagyobb sikerek elébe nézett. Most már képes volt haladni néhány métert esés nélkül.
Ez azonban nem volt elég neki. Tudta, hogy ezzel a még mindig siralmas teljesítménnyel még mindig nem érte utol a barátait.
Amikor rájött, hogy túlságosan is a korlátra hagyatkozik, fájó szívvel, de ellökte magát tőle. Pár métert siklott el a pálya szélétől – háttal –, aztán elterült a jégen.
Azonnal felállt, hogy amíg az elhatározása tart, minél többet gyakorolhasson, majd még beljebb araszolt. Keserves, esésekkel teli útja során elérte a pálya közepét. Úgy érezte, sokkal többet haladt előre, mikor hasalt, ez pedig teljesen lehangolta őt.
Az sem igazán javított a kedélyállapotán, hogy onnan aztán nem tudott szinte semerre menekülni. A kijárat minden irányban nagyon messze volt, ő pedig egyre csak esett és esett.
Fred türelme, lelkesedése és hite folyamatosan fogyott, már egyáltalán nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy kijött.
Elesett. Megint.
Először feltérdelt, aztán óvatosan, a sok eséstől és fáradtságtól remegő lábbal megpróbált kiegyenesedni. A mozdulat felénél azonban a lábai kicsúsztak alóla, ő pedig ismét elvágódott. Ezúttal azonban már nem kísérletezett a felállással. Csak ült a hideg jégen és meredt maga elé.
Nem értette, miért. Nem értette, miért nem képes megtanulni egy látszólag egyszerű mozdulatsort. Nem értette, miért nem úgy működik a teste, ahogyan kellene. Nem értette, miben rosszabb ő George-nál, akinek sikerült.
Próbálta kiverni a fejéből a keserű gondolatokat és megfeledkezni róla, hogy a szeme szúrni kezdett. De lehetetlen volt nem tudomást venni a helyzetéről, mikor egy koripálya jegén ült, ráadásul az éjszaka közepén. Akármennyire szeretett is volna mosolyogni, csak egy könnycsepp csordult ki a szeméből.
Éppen megemelte a kezét, hogy letörölje, mikor észrevette az előtte álló, korcsolyás lábakat. Mielőtt még felnézhetett volna az idegenre, egy kéz nyúlt felé.
- Gyere, állj fel! – kérte őt egy barátságos hang. Fred már akkor sejtette, hogy kivel áll szemben, mikor még meg sem szólalt. De hiába szeretett volna eleget tenni a felszólításnak, egyszerűen már nem volt hozzá lelkiereje. Csak lehajtotta és megrázta a fejét. – Megfázol, ha sokáig maradsz ott.
Erre pedig csak vállat vont. Neki mindegy volt. Sőt, még az is eszébe jutott, hogy betegen legalább lenne ürügye elkerülni a korcsolyapályát.
- Fred – sóhajtott fel a jövevény, majd óvatosan leguggolt a fiúval szemben –, mi a baj? Úgy ülsz ott, mint aki… nem is tudom.
- Ruby – viszonozta a megszólítást a fiú. Aztán tartott egy kis szünetet, mert nem tudta, elmondja-e a problémáját. – Nem tudok korizni – vallotta be végül keserűen. – Még George is egész jól megtanult. De nekem valamiért nem megy. Képtelen vagyok fél méternél többet haladni, de még a lábamon se tudok megállni.
Erre már nem érkezett felelet, a fiú csak a hangokból ítélve tudta, hogy a mellette lévő felállt. Fred ekkor nyelt egyet, majd óvatosan felnézett.
A hideg már az előtte álló lány arcát is kicsípte, de ő ennek ellenére halványan mosolygott. Krémszínű kabátot viselt, fekete haját egy világos sapka alá rejtette, kezein pedig halványrózsaszín volt a kesztyű.
- Gyere, állj fel! – ismételte meg végül első kérését. Fred ismét ott látta maga előtt a kinyújtott kezet, de még mindig nem tudta, mit tegyen. – Segítek.
A fiú szólásra nyitotta a száját, de végül meggondolta magát és becsukta. Helyette inkább megemelte a karját, hogy aztán megfoghassa a lány jobbját.
Ruby lassan húzni kezdte őt, de mivel nem volt olyan erős, hogy minden nehézség nélkül talpra segítse barátját, felnyögött.
Aztán, mikor végül sikerült az akciója, a megmaradt lendülete miatt hanyatt vágódott. Fred szemei elkerekedtek meglepetésében, sőt, még arról is megfeledkezett, hogy pár perce még komolyan fontolgatta az önkéntes kastélyfogságot.
- Hú, szépet estem? – kérdezte vigyorogva a lány, mikor felült. Látszólag őt egyáltalán nem zavarta a dolog. Sőt! Fred meg mert volna esküdni rá, hogy még élvezte is.
- Nagyon – nyögte ki végül, aztán bizonytalanul segédkezet nyújtott. Ruby ezt gondolkodás nélkül el is fogadta, minek következtében félúton mindketten elveszítették az egyensúlyukat.
- Uhh, Fred, szállj le rólam! Nehéz vagy.
- Már megbocsáss, de te rántottál magadra…
- Nem mondtam, hogy nem így volt. De azért még leszállhatnál rólam – magyarázta a lány. Közben pedig igyekezett nem megfulladni. A fiú kicsit arrébb mászott, majd mindketten feltápászkodtak.
- Valahogy le kellene keverednem a jégről – mormolta. Ruby viszont megrázta a fejét és megragadta barátja kezét. A fiú annyira meglepődött, hogy még pislogni is elfelejtett.
- Gyere, megyünk egy kört!
- Váááárj! – kiáltott fel Fred, de már későn. Ugyanis a lány húzni kezdte őt keresztül a pályán.
Állandó halálfélelme volt mellette, még akkor is, ha az esetek felében csak megcsúszott, elesni nem tudott – az őt szorító kéz miatt.
Ahogy a többiek, Ruby sem tudta neki elmagyarázni, hogyan kell korcsolyázni. Csak egyszerűen nem engedte őt elmenni. Ha sikerült elvágódnia, vele együtt esett, ha pedig elveszítette az egyensúlyát, együtt próbáltak állva maradni. Fred még mindig nem értette a jégkori lényegét, de érezte.
Nem tudta, pontosan mennyi ideje gyakoroltak odakint, de meg sem próbálta megsaccolni. Úgy érezte, végre kezd belejönni egy kicsit, nem akarta befejezni.
- Most maradj itt – kérte őt a lány, majd elengedte a kezét. – Most kicsit odébb megyek, te pedig próbálj meg egyedül utánam jönni!
Fred ereiben megfagyott a vér. Ahogy egyedül maradt, ismét teljesen elbizonytalanodott. Úgy érezte, hogy ha megmoccan, el fog esni.
- Gyere! – szólt rá bíztatóan Ruby, aki már nagyon messze várta őt.
A fiú csak nyelt egyet, lehunyta a szemét egy pillanatra, majd mikor újra kinyitotta, elindult.
Minden mozdulatot lassított felvételként érzékelt, a másodpercek perceknek tűntek. Hallotta, ahogyan a korcsolyája éle a jeget karcolta, de nem látott semmi mást maga előtt, csak a pályát.
Hirtelen minden más elhomályosult előtte. Nem tudta kivenni az őt váró lányt, de még a korlátokat sem. Olyan volt, mintha az életben maradásért korcsolyázott volna. Úgy érezte, nincs élet ezen az egy szakaszon kívül. Semmi mást nem érzékelt, csak a jégkorit.
Aztán egyszer csak arra eszmélt fel, hogy nekicsapódott valaminek – pontosabban valakinek. Észre sem vette, amikor elérte Rubyt. Már csak a jégen fekve tudta összerakni az egyes darabkákat.
- Sikerült! – lelkendezett. – Végig tudtam jönni egyedül!
- De megállni nem tudsz – mormolta a lány a fejét simogatva.
- Az kit érdekel? Menni már tudok! Tényleg nagyszerű érzés… Olyan, mintha… mintha csak azért koriznék, hogy túléljem. És ez nagyon izgalmas!
Ruby halványan elmosolyodott, majd lassan megkereste és megszorította Fred kezét. A fiú erre végre hajlandó volt tudomást venni a sikerélményén kívül másról is. Mélyen egymás szemébe néztek, és mindketten éppen mondani készültek valamit, amikor a természet közbeszólt.
Hatalmas, fehér pelyhekben hullani kezdett a hó. Az első hó.
Megfeledkeztek a mondanivalójukról, csak figyelték, ahogy lassan a ruhájukat és körülöttünk mindent betemet a hó. Most már az a lehetőség sem zavarta őket, hogy esetleg alaposan megfáznak a hideg jégen való fekvéstől.
Még az sem zökkentette ki őket abból a meghitt, békés, nyugodt állapotból, hogy valahol a kastély környékén kigyulladt egy fáklya és csoszogós léptek hangzottak fel.
- Köszönöm.
- Én is.
- Miattam te is meg fogsz betegedni.
- Megérte.
- És miattam büntetőmunkára fogunk menni – mosolyodott el Fred.
- Megérte – nézett rá Ruby. – Miattad.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
